tag:blogger.com,1999:blog-91277175313587513092024-03-12T19:51:40.209-07:00Sprendore RagazzinaAdrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.comBlogger14125tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-62842819848908824082014-07-19T00:05:00.003-07:002014-07-19T00:08:57.067-07:00A szülők, Beszélgetés, TitokSziasztok!<br />
Mégis itt van a fejezet, hiszen, gondoltam, ha már egyszer megvan, akkor miért is ne. Ez a rész fontos számomra, így egy-két véleményt elfogadnék. Szóval, ha erre jársz, és esetleg van időd... akkor megköszönném.<br />
Adriana<br />
<br />
<a name='more'></a><br /><br />
Vékony vonalú szemeit Dani tőle örökölte. Azonban édesanyjának kedvesebb vonásai voltak. Barna, hosszú haja tökéletesen állt, a hullámok mintha hajszálanként lettek volna belevasalva. De tudtam, hogy ez természetesen áll így, biztos voltam benne. Karcsú volt, és annyira magabiztosan állt előttem, hogy azt is biztosra vettem, tisztában van ezzel is. Testhez simuló, vörös ruhát viselt, és kedvesen mosolygott rám.<br />
- É-én..., izé...- motyogtam és teljesen zavarba jöttem a gyönyörű nőtől. Erre ő is rájött, így segítségemre sietett.<br />
- A fiúkhoz jöttél?- tapintott rá az ottlétem okára. Elvörösödve bólintottam. Zavart a többesszám, de ezzel is csak bebizonyosodott az igazam.<br />
- Van itt még valaki vendégségben?- kérdeztem, de már tudtam a választ.<br />
- Nem.- felelte Dani anyja furán, majd arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy menjek be.<br />
- Sejtettem.- motyogtam magamban, ezzel beléptem a házba.<br />
Ez is kétemeletes volt, mint a miénk, és hasonló. Sok fa bútort vettem észre, elegáns hely volt, legalábbis ami a nappalit illeti. Minden kellemes, barna árnyalatú volt, néhol egy kis sárgával, zölddel. Tetszett. Otthonos volt, de egészen máshogy, mint a mi házunk. Ez elegáns volt, előkelő... drága. Biztosra vettem, hogy a család nincs híján pénznek. De ízlésnek sem.<br />
- Nagyon szép a házuk.- néztem át a vállam fölött, Dani anyukájára, aki csak szerényen elmosolyodott.<br />
- Sok időbe telt, mire ilyenné varázsoltuk. Eléggé lelakott állapotban volt, mikor megvettük. A férjem ellenkezett is, de én mondtam neki, "Márton, hidd el, nekünk ez a ház kell!"...- ekkor valaki mögé lépett, és átkarolta a derekát. Megrezzentem, észre sem vettem az ismeretlent. Jobban megnéztem, és őt is felismertem. Dani apjával találtam szemben magam.<br />
- Már megint a ház megvételét meséled? Elijeszted a látogatókat!- lóbálta meg mutatóujját viccből a férfi, majd egy csókot nyomott felesége fejére, és elengedte őt. Felém fordult. Akaratlanul is észrevettem, hogy végignéz rajtam. Kíváncsi lettem volna a véleményére, de tudtam, nem fogja elmondani. Legalábbis ha el is mondja, nem biztos, hogy az igazat.<br />
- Én lennék Márton, a családfő.- nyújtott kezet a középkorú férfi. Bár a szemét biztosan az anyjától örökölte, minden másban az apjára hasonlított Dani. Szinte már ugyan az az ember volt, csak fiatalabb kiadásban. Megráztam a kezét, majd elbeszélgettem a szülőkkel. Viccesek voltak együtt. Néhány alap kérdés után (bemutatkozás, mennyi idős vagyok?, hol lakunk?, melyik iskolába járok?, milyenek a jegyeim?, stb.) az anya szólalt meg.<br />
- A szobák fent vannak. Meg fogod találni.- biccentett a fa lépcső felé, amire egy vörös bársony szőnyeg volt terítve.- A konyhában leszünk, ha kell valami.- ezzel rámutatott az egyik ajtóra (gondolom a konyhába vezetőre) és mindketten beléptek rajta. Finom illat szökött ki a szobából. Fahéj- mosolyodtam el, majd bólintottam, és felmentem a lépcsőn. Négy szobát találtam. Gondolom egy fürdő, egy a szülők hálószobája, egy Danié... és, ahogy sejtettem. Kettő ajtón felirat is volt, elmosolyodtam, ahogy az elsőhöz léptem. <i>Dani szobája </i>olvastam le a körülbelül elsős írását. Mellé mindenféle autók, meg ugratók, meg robotok voltak rajzolva. Hiába tetszett, hogy rajta hagyták ezt az emléket a faajtón, mégis a pulzusom az egekbe szökött, mikor kettőt kopogtam rajta. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire kinyílt. Dani nézett ki rajta, és elkerekedett szemmel meredt rám.<br />
- Te... mit csinálsz itt?- kérdezte és nem csak csodálkozást láttam rajta. Félelmet is.- Gyere be!- mondta sietősen, és be is rántott a szobába.<br />
- Úristen, Dani, minek rángatsz?- kérdeztem tőle ártatlan arcot vágva, de pontosan tudtam, hogy miért teszi. Magamban már megterveztem mindent. Magabiztosnak kell lennem.<br />
- Én... mit keresel itt?- nyögött fel és tényleg nagyon félt.<br />
- Tudod, valami roppant érdekes dolgot vettem észre ma az oldaladon.- kezdtem bele a történetembe vigyorogva, miközben kényelmesen elhelyezkedtem egy széken a szobában. Lassan, megfontoltan beszéltem hozzá, elvégre nekem volt időm. Ő csak falfehér arccal figyelt engem. Ennél biztosabb már nem is lehetnék benne, hogy igazam volt.- Gondolom, sejtésed sincs, hogy mi lehetett az...- néztem rá felvont szemöldökkel. Adtam neki egy kiutat. Jobb, ha most beszámol mindenről, mint ha hagyja, hogy folytassam. De csak megrázta a fejét.<br />
- Nem tudom, miről beszélsz.- kissé megacélozta magát. Hangja magabiztosságról árulkodott, de a szeme egész mást mutatott.<br />
- Ó, oké.- mosolyogtam rá a nyertesek mosolyával. Ebből nem magyarázza ki magát.- Akkor folytatom is, ha nincs semmi mondanivalód.- pillantottam rá újra. Furán nézett rám. Vettem a célzást, bólintva folytattam.- Éppen nézegettem az oldalt, mikor hirtelen észrevettem valamit. A családodként megjelölt ismerősök.- ahogy kimondtam a szavakat, még nagyobb szemekkel meredt rám. De továbbra is tartotta magát.<br />
- Egyke vagy?- kérdeztem némi szünet után hirtelen. Egy pillanatig sem gondolkozott a válaszon.<br />
- Igen.- vágta rá.<br />
- Aha. Akkor biztosan rosszul láthattam valamit...- emeltem a kezemet a államhoz, és látványosan elgondolkodtam. Erre kissé megkönnyebbült.- És, mindez biztos?- kérdeztem meg még egyszer.<br />
- Igen, biztos. Ilaria, miről hablatyolsz?- kérdezte. Felnevettem.<br />
- Pocsék színész vagy, tudod?<br />
- Mi?- értetlenkedett.<br />
- Akkor újra megkérdezem. Te egyke vagy?<br />
- Igen, már mondtam!- jelentette ki kissé hangosabb hangnemben.<br />
- Jó.- álltam fel az ajtóhoz lépve. Figyelte minden mozdulatomat, mintha bármelyik pillanatban előhúzhatnék egy bombát a zsebemből, és robbannánk.<br />
- Milyen fura, hogy itt négy szoba van!- szólaltam meg újra egy kis csendet követően. Megrezzent, de nem válaszolt. A padlót bámulta.- Az egyik a te szobád, a másik gondolom a szüleidé... apropó, találkoztam velük lent. Nagyon kedves emberek!- bólintott.- De, visszatérve a szobákra. Mi van a másik kettővel? Azok mik?- kérdeztem meg. Dani már vészesen fehér arccal huppant le az ágyára. Na ne már! Miért akkora titok ez? Ezt nem gondoltam volna róla. Egészen nőtt az értéke a szememben. Elvégre, ha ilyen...<br />
- Egy fürdő. Az egyik egy fürdő.- válaszolt, én pedig továbbra is kérdőn néztem rá.<br />
- A másik?- tettem fel a döntő kérdést. Kihúzom belőle, akkor is.<br />
- Az...- kezdte, de megakadt.- ... nem mondhatom el.- jelentette ki halkan.<br />
- Mi?!- kiáltottam fel hitetlenül. Kiestem a szerepemből.- Dani, a fenébe már, tudom! Hagyd abba ezt a nevetséges titkolózást!- kiáltottam kikelve magamból és az ajtóhoz léptem.<br />
- De... nem tehetem. Megígértem neki!- kapott utánam és elkapta a csuklómat. Ekkor rájöttem. Erre egy megoldás lehet csak.<br />
- Te nem bízol bennem?- kérdeztem elkerekedett szemmel. Egy pillanatra ő is lefagyott.<br />
- Miért is bíznék?- kérdezett vissza értetlenül. Végiggondoltam. Már éppen vissza akartam vágni, de nem sikerült. Miért is bízna? Én sem bíztam benne akkor.<br />
- Jogos.- ültem mellé az ágyra.- De attól még biztos vagyok benne, hogy tudom. És te is biztos lehetsz benne.<br />
- Beköpsz minket?- kérdezte ijedten. Elmosolyodtam. A beszélgetés egész más fordulatot vett innentől. Sajnáltam, hogy ilyen voltam vele. Hogy akkor, a telefonnál azt tettem, amit. Fura. Az sors próbákat állít eléd, és ha nem jól válaszolsz a kérdésekre, akkor lemaradsz valamiről. Bár, azt a próbát Dani állította elém. Simán megcsinálhattuk volna a fiúkkal azt a hülyeséget, Danit cseppet sem érdekelte volna. Azt mérte vele, hogy mennyire lennék megbízható, ha elmondaná a titkukat. És elrontottam.<br />
- Dehogy.- válaszoltam a kérdésére.<br />
- Köszönöm.- biccentett felsóhajtva, és lehajtotta a fejét.<br />
- Én köszönöm. És sajnálom.<br />
- Mit?<br />
- Köszönöm, hogy megbízol bennem és sajnálom, hogy én nem bíztam meg benned. De... alig ismerlek, akkor mégis hogyan várhattad el, hogy...- kezdtem, de rájöttem, hogy hülyeség vitázni. Csak magamat védem vele. Ezúttal, be kell vallanom, hogy hibáztam.- Oké, hagyjuk, az én hibám volt.- tettem fel a kezem "feladom" stílusban.- Akkor, én megyek is. Nem érdemlem meg a titkot, szóval... majd egyszer, ha érdemes leszek rá.- intettem és felálltam az ágyról.- Amúgy, szép a szobád.- mondtam még, ő pedig elmosolyodott.<br />
- Köszi. Szóval, majd ha érdemes leszel, találkozunk.- köszönt el, és már éppen léptem volna ki, mikor a sors máshogy döntött. Megváltást kaptam, és ekkor az ajtó kinyílt. És belépett Dani tökéletes hasonmása. Az ikertestvére.Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-81183407969995028762014-07-17T10:41:00.001-07:002014-07-18T02:26:58.817-07:00Gondolatok, Forma1 láz, LelepleződésSziasztok!<br />
Először is azt szeretném mondani nektek, hogy a blognak új design-ja lett, mint látjátok. Remélem tetszik nektek, nekem nagyon bejön, de "ízlések és pofonok"! Ehhez hozzátartozik az is, hogy új főszereplőnk van, egy ismert személy az, Palvin Barbara. Már régóta szerettem volna őt egy blogomba szereplőnek, és hát... itt is van. Tudom, néhányotok szerint ettől "tucatblog" lesz ez, mert mindenhol ő a főszereplő, de ha nem tetszik, nem muszáj így elképzelned Ilariát. Én ilyennek képzelem, és ezt megosztottam veletek, de nem kötelező őt képzelni a karakternek. Kreativitás, képzeljétek el ti is! ;)<br />
Másodszor, ezúton is köszönöm Samantha Row-nak a design-t, nagyon szép lett, gyönyörű az egész!<br />
Harmadszor, ez egy 'potya-fejezet', mert a hétvégén nem tudom, hogy hozok-e majd, de nem akarok elmaradást, szóval itt lenne.<br />
Adriana<br />
Jó olvasást a fejezethez, ez már a sztori egyik legfontosabb pontja, remélem, tetszeni fog. Kommenteljetek, vagy amihez kedvetek van, nyugodtan!<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
Miután hazaértünk az orvostól, otthon elkészítettem a millió (+1) házit, amit kaptunk, és készültem holnapra. Lehet, hogy csak nekem volt ilyen sok, nem tudom, én mindig is a lusták csoportjába tartoztam. És emiatt hogy hiányzott a szieszta! Minden nap! A magyarok teljesen máshogy működnek, mint mi. Mi napközben, és kora reggel nem mozdulunk ki, de a későbbi órákban, este, teljesen aktívak vagyunk. Bezzeg ők! Ők minden egyes nap korán reggel kelnek, és lefekszenek már nyolckor! Persze a fiatalok mások, de nálunk a fiatalok is durvábbak, a bulizást illetően, mint itt- már amennyire én tudom. Nehéz megszokni. Ráadásul a pizza!<br />
Valószínűleg fintorogtam, miközben a gondolatmenetem folytattam magamban, mert amikor anya benyitott az ajtón, rögtön rákérdezett, hogy min szörnyülködöm ennyire. Szó szerint ezt mondta.<br />
- Csak elgondolkodtam. - legyintek, majd végignézek rajta.<br />
Elöl a szemébe lógó, vörös hajtincseit egy barna csattal hátra kötötte, ami kiemelte arccsontját, és szemeit. Csillogtak. Amióta itt éltünk, sokszor vettem már ezt észre. Ha anya valamit a fejébe vett, akkor azt végre is hajtotta, bármi áron, ez igaz. És rávett téged is, akkor is, ha ellenkeztél. Ez is igaz. De ezért kárpótolt téged azzal az örömmel, amit utána láthattál rajta, mikor a tervét valóra váltotta. Ilyenkor kivirult, és bár nem volt kifejezetten szép nő, mégis annak láttad. Érdekes, hogy a szépség mennyi mindentől függ. Kiskoromban, mikor azzal csúfoltak az iskolában, hogy csúnya vagyok, és hasonlók, mindig azt mondta nekem: "Nem attól lesz szép egy nő, hogy sminkeli magát, vagy hogy márkás ruhái vannak. Hanem attól, hogy kiegyensúlyozott és mosolyog. Ha mosolyogsz, lepipálsz mindenkit, az összes lányt, bármilyen szépnek is tartják magukat. Az, aki gonosz, nem lehet szép. Hidd ezt el nekem, jó? Mosolyogj! Na, hadd lássam!" És unszolt engem, egészen addig, amíg el nem mosolyodtam. Én pedig hittem neki. Idővel nem érdekelt, hogy mások szépnek látnak-e. Mert én annak láttam magam. Megtanultam kezelni az ilyen embereket, és ezzel vége is lett a csúfolódásnak. Bár, hozzáteszem, így is egyedül maradtam. De inkább voltam egyedül, mint ilyen emberekkel. Na, elkalandoztam, folytassuk is.<br />
- Akkor jól van. - mosolygott rám, és már ment volna kifelé, mikor eszébe jutott valami. Visszafordult.- Nem jössz le hozzánk? Megnézünk egy filmet apáddal.- jelentette ki. Már végeztem a tanulással, szóval beleegyeztem.<br />
Sok gondolkodás, és érvelés után az <i>Alkonyat </i>sorozatot néztük. Zsinórban mind a négyet. Gondolom nem kell elmondanom, hogy ki nyert az érvelésnél... (muhahahaaa!). Öhm... anyuval többségben voltunk. Szegény apu nem igazán értette, hogy ez a film nekünk miért tetszik, de hatalmas tapsot neki, mert egyetlen beszólást mondott csak az elején, és mivel anyuval mindketten szúrós szemmel néztünk rá, ezért csendben maradt, egészen a negyedik rész légvégéig. Utána viszont mintha muszáj lett volna, úgy ugrott fel, és már szaladt is. Kérdeztük, hova megy. A válasza az volt, hogy fürödni. Miután kérdőn néztünk rá, ezt mondta: "Bemocskoltam a szememet ezzel a sorozattal!". Felnevettünk, de mikor visszaült, már egyáltalán nem volt ilyen jó a kedvünk. Ráfagyott a mosoly az arcunkra, amikor apu berakta a saját filmjét. Pontosabban egy felvételekkel teli DVD-t. Forma1...<br />
HELP ME!!!- ez volt az első gondolatom, csupa nagy betűvel. De, jelentem, hogy túléltem, megnéztünk... nem igazán figyeltem, nem tudom, hogy hány futamot, de a végére már beleivódott a látásomba a köröző autók képe, így még akkor is a pályát láttam, mikor lehunytam a szemem. De legalább apu büszke lehet a hősies tettemre. Anyu megunta, és inkább nekiállt a vacsorának, szóval mire vége lett, már úgy válaszoltam anyu kérdésére (ami egyébként az volt, hogy kérek-e még levest), hogy "kerékcsereee, Buttonnak sietnie kell a boxba!!!". Hmm... megártott? Lehet...<br />
Vacsora után gyakoroltam egy kicsit az angol nyelvű kottából - természetesen Aurora segítségével - és még egyszer átnéztem mindent, hogy biztos legyek benne, bepótoltam az összes tantárgyból mindent. Ezek után unalmamban végül is a gép előtt kötöttem ki. Felmentem a közösségi oldalra, és a tervem az volt, hogy végigpörgetem az oldalt, és nagy vonalakban megnézem, mi történt. De nem így lett. Ugyanis valami erő Dani oldalára irányított (mondanom sem kell, teljesen véletlenül az egerem megtalálta a keresőmezőt, az ujjaim véletlenül a neve betűire estek a billentyűzeten, és a mutatóujjam ügyetlenségemben az "enter"-re dobbantott. Így volt!!). Itt pedig végignéztem, hogy mik voltak a falán. Pörgött az oldal, és felismertem néhány profilt. A képekről, a lányokkal. A sok-sok általános iskolás lány úgy néz ki továbbra is szívén viselte Dani sorsát. Nagyon örültem ennek, mondhatom. Viszont megakadt a szemem valami máson. A családját néztem, a profilokat. És akkor... azonnal megismertem. Elkerekedett szemmel meredtem a képernyőre, ami olyat mutatott, amit nem akartam elhinni. Becsapva éreztem magam, szinte azt tartottam valószínűbbnek, hogy megőrültem, és/vagy rosszul látok. Gondolkodás nélkül kerestem meg a házszámukat. Hála istennek, megtaláltam, publikus volt. Felugrottam az ágyról. Végignéztem magamon. Fekete cicanadrág, amit kis csillagok borítanak, és egy sárga, kapucnis felső, amin "Lazy Song" felirat van, és Bruno Mars vigyorog rajta. Sokat alkudoztam érte a netes oldalon, de az enyém lett. Szokásos, otthoni melegítő volt rajtam, de elfogadhatónak tituláltam, így gyorsan felkaptam rá egy dzsekit, és egy sálat tekertem lazán a nyakamra, majd hirtelen eszembe jutott valami, így a tükör felé fordultam. Hajam kiengedve omlott a vállamra. Végül egy vállrándítással hagytam úgy, ahogy van, és kirobogtam a szobámból a minimális sminkemmel a fejemen.<br />
Szüleim persze nem értették, mi ez a sietség, de elmondtam nekik, hogy az egyik barátomhoz megyek a szomszéd utcába (mint kiderült, csak három utcával van arrébb a házuk- köszönet, Google-map), így elengedtek egy "nyolcra legyél itthon" válasszal. Bajlódtam a kulccsal, amit végül a magamhoz vett válltáskába dobtam, a telefonom mellé. És már mentem is végig az utcán, szinte futva, rohanó sétával. Köszöntem a szomszéd Jani-bácsinak, mire ő elmosolyodva ordított nekem egy sziát, a süketsége miatt. De végül nem lehetett erre rájönni, mert olyan volt, mintha direkt kiáltott volna. Mivel én már bőven elhaladtam mellette, így csak magam mögött hallottam reszelős, mély hangját.<br />
Végül feladtam a gyors-sétát, és teljes sebességgel rohantam a célomhoz, befordultam a megfelelő utcában (a kiíráson leellenőriztem, jó utca-e az), és megálltam a megfelelő házszám előtt. Lihegve támaszkodtam a térdemre (jó kondiban vagyok/voltam/leszek mindig...), és csengettem. Ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy ez nem volt olyan jó ötlet. Gyomrom görcsölt a hirtelen rám törő izgalomtól, és már fordultam volna vissza, mikor késő volt.<br />
- Szia! Mi járatban vagy itt, kedvesem?- kérdezte Dani édesanyja- már ha a közösségin jól láttam a profilképet.Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-36095908831877134242014-07-11T22:24:00.003-07:002014-07-11T22:24:40.013-07:00Gipsz le!!!, Visszatekintés, SzerelemSziasztok!<br />
Meghoztam a kövit! Remélem, tetszeni fog...<br />
<br />
<a name='more'></a><br /><br />
Az orvos szerint gyorsan gyógyul a kezem, és a lábam is már szinte teljesen jó, szóval hála az égnek nem kellett túl sok ideig bent lennem a rendelőben. Levette a gipszet a kezemről, és egy kicsivel vékonyabb anyagot rakott fel, de még ez is idegesített. Mondjuk, legalább már nem az a hülye gipsz van rajtam. Jól kezdem az évet! Ennek semmi pozitívuma nem lett, csak az, hogy Nándinak nincs baja. De én csak holmi "hős" lettem, akire két hét múlva, mire leveszik ezt a fáslit (vagy mi ez?), már nem is fognak emlékezni. Nándi nem akarta elfogadni a tényt, hogy jelenleg nekem az égvilágon semmire nincs szükségem, minden áron vissza akarta fizetni a jótettemet, hogy egálban legyünk. Már felajánlotta, hogy összehoz Imivel (???), Ronnal (?????) és Krisszel (?????????). Az elsőnél kérdőn néztem rá, a másodiknál csak eldöntöttem egyik oldalra a fejemet, és kedvesen elmosolyodtam, a harmadiknál pedig felröhögtem.<br />
- Nándi, nyugodj meg! Nem kell csinálnod semmit nekem! És nem akarok összejönni Krisszel. Ne vedd magadra!- tettem hozzá emós osztálytársam felé fordulva, aki érdeklődve hallgatta a beszélgetésünket. Krisz csak elvigyorodott és megrázta a fejét. Hát, igen. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy minket "nem egymásnak teremtett az ég". Ezen nem volt mit titkolni.<br />
- Ne már, Ali, valamit tennem kell! Megőrülök, tartozom neked!- látszott a szomorúság az arcán, és az, hogy bántotta, hogy nem tehet semmit, pedig akar. Hirtelen valaki más is beleszólt a beszélgetésbe.<br />
- Hé, Nándi!- kiáltotta a terem másik végéből Dani, így felé fordultunk.- Szerintem inkább hagyd őt! Tudod, nem szereti, ha törődnek vele!- és az utolsó mondatát már felém fordulva mondta a szemembe. Elakadt a szavam, de ezzel Nándi is így volt. Nem tett semmit, csak rám nézett, és csendben várta a reakciómat. Ami jelen helyzetben a csend volt. Vagyis, pontosabban a sírás lett volna, de hogy én nem a suliban fogok sírni, az biztos!- határoztam el. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd a kellemetlen érzést elsöpörve indultam kifelé a teremből. Lilla viszont, aki végig bent volt velem, idegesen fordult az "ellenségem" felé.<br />
- Bunkó, idióta, elkényeztetett, hülyegyerek! Már visszaadtad, sőt! Szóval mostantól hagyd őt békén, vagy...- meredt Danira, aki továbbra is egy gúnyos mosollyal állta a tekintetét.<br />
- Vagy? Vagy mi, királylány?- röhögött fel, Lilla pedig megcsóválta a fejét, és belém karolva kimentünk a teremből.<br />
- Mekkora egy bunkó!- szitkozódott magában morogva.- Ugye nincs baj?- kérdezte az arcomat fürkészve. Nyilvánvaló volt a válasz.<br />
- Nos... van, de nem miattad.- mosolyogtam rá, ami nem kevés erőfeszítésembe került. Lilla csak bólintott, és mutatóujját felemelve "várj"-t intett. Elkezdett turkálni a táskájában, végül, percekkel később legnagyobb meglepetésemre egy gumicukros zacskót húzott elő belőle.<br />
- Erre nem számítottam.- nevettem fel.<br />
- Ha szomorú vagyok, mindig gumicukrot eszek. Ettől jobb lesz a kedvem.- bontotta ki a csomagolást, és egy piros gumimacit vett ki, majd dobott a szájába. Felém nyújtotta a zacskót, én pedig vállat vonva, miért is ne-stílusban kivettem egy zöldet.<br />
- A piros a legjobb!- jelentette ki, nekem meg felszaladt a szemöldököm.<br />
- A piros?! Megőrültél? Mindenki tudja, hogy a zöld!- kezdtem el vitatkozni vele. Tudtam, hogy csak azért találta ezt az egészet ki, mert nem akarta, hogy Danin agyaljak, és ezért hálás voltam, de az érzés, amit a szavai okoztak... az nem múlt el. Egyáltalán nem. Utáltam veszekedni, de legalább most láthattam, milyen igazából. Még jó, hogy nem történt semmi! Mégis, arra gondoltam, hogy talán egyébként nem lenne ilyen, csak ennyire megbántottam. De akkor sem kéne ennyire kiakadnia!<br />
- Hidd el, bárki is jön ki most a teremből, azt fogja mondani, a piros!- állította makacsul.<br />
- Jó, legyen!- szálltam be a játékba. A legfurább az volt az egészben, hogy nem bántott meg annyira, amennyire kellett volna, hogy bántson ez. Talán ez mégsem szerelem volt?<br />
Ekkor nyílt az ajtó, és rájöttem, hogy mi van, ha talán... de nem. Nándi lépett ki rajta. Elkomolyodtunk.<br />
- Minden oké?- kérdezte kedvesen.- Mármint, ne érts félre, tudom, hogy nem, de... ezt szokás ilyenkor mondani.- nem volt túl jó vicc, de próbálkozott. Körülöttem mindenki mellettem állt, és ez kedves volt. Mind próbáltak felvidítani. Ez jó érzés volt. Felnevettem.<br />
- Köszi.- mosolyogtam rá.<br />
- Mit?- kérdezte ő mosolyogva.<br />
- Tudod te azt.- zártam le a témát, ez mivel jelző csengő volt, Lillával és vele mentünk vissza az osztályterembe.<br />
<br />
Hát, ez történt, amit nem írtam le nektek. Arra is gondoltam, hogy talán azért nem írtam meg, mert nem érdekelt. Talán, nem tudom. Viszont a szerelemről egész más fogalmam van már.<br />
Szeretni csak azt tudod, akit már jól ismersz, és aki már bizonyított akkorát a szemedben, hogy azt semennyi rossz dologgal nem tudja azt eltörölni.Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-53951379325396810542014-07-05T22:30:00.000-07:002014-07-06T08:11:37.282-07:00Bocsánatkérés, Ben, Rövid napAlig bírtam ki sírás nélkül. Néztem, ahogy végigmegy a padsorok között, és még csak vissza sem néz rám. Egyvalami forgott a fejemben egyfolytában: hülye vagyok. Viselnem kell a következményeit ennek. Elszúrtam, és egy ilyen kedves fiú most már soha többé nem beszél velem. Ezt érdemlem.<br />
<br />
<a name='more'></a><br /><br />
- Bocsánatot kell kérnem tőle!- kiáltottam fel hirtelen, Lilla nem kis döbbenetére, akit azt hiszem megijesztettem, mert arrébb ugrott.<br />
- De miért?!- kérdezte már idegesen. Szegény egyfolytában a sztori iránt érdeklődött, de nem tudott meg semmit.<br />
- Oké, elmondom.- és így is tettem. Szeretném azt mondani, hogy kitartó volt, és hűséges barátnőként mellém állt, de nem mondhatom. És sajnos nem is tehetek ez ellen semmit, mert igaza volt.<br />
- Ezt elszúrtad.- jelentette ki nyersen. Csúnyán néztem rá, de sajnos nem volt hozzá jogom.<br />
- Tudom.- bólintottam szomorúan.<br />
- Kérj bocsánatot, biztos megbocsát neked!<br />
- Hááát...<br />
- Annyira rossz a helyzet?- kérdezi kétségbeesetten.<br />
- Szerinted ez mennyire rossz helyzet?- kérdezek vissza.<br />
- Oké, értem. És, mikor mész oda hozzá?<br />
- Majd a szünetben.- legyintek.<br />
- Nem, menj oda most! Túl leszel rajta!- kezdett el Lilla Dani padja felé lökdösni.<br />
- Hé, mit csinálsz, nem!- szóltam rá. De ekkor már késő volt, Lilla egy pillanat alatt, míg nem figyeltem Danihoz ugrott.<br />
- Dani, Ali beszélni akar veled!<br />
Ijedten néztem először Lillára, majd a srácra, akibe szerelmes vagyok. Lilla egy mosollyal és egy kacsintással visszaült a helyére, Dani pedig eddig karjára hajtott fejét felemelve rám nézett. Mindezt olyan arccal, mintha még azt is külön meg kellett volna köszönnöm, hogy egyáltalán rám néz.<br />
- Ööö... szia.- köszöntöttem halkan.<br />
- Ha csak köszönni jöttél, el is mehetsz!- mondta durván, én pedig a kínos helyzetben rágni kezdtem az ajkamat.<br />
- Nem, én azért jöttem, mert...- elhallgattam, összeszedtem a gondolataimat, és éppen nyitottam a számat, mikor az angol tanárunk belépett a terembe.<br />
- Mrs. Garcia! Please sit down!- mosolygott rám nem túl kedvesen, én pedig egy "elnézést" közepett a helyemre siettem. És elkezdődött az óra.<br />
- Sikerült?- suttogta Lilla mellettem.<br />
- Nem.- ráztam meg a fejem szomorúan.<br />
<br />
Szünetekben úgy döntöttem nem is próbálok meg Dani közelébe férkőzni, inkább meghagyom a dolgot holnapra. Holnap órák után bocsánatot kérek tőle. Tuti.<br />
- Hahó, Ali!- húzta el a kezét előttem egy fiú. Mint később kiderült, Ben volt az.<br />
- Ó, bocsi, nem figyeltem!- szabadkoztam bocsánatkérőn.<br />
- Semmi gond. Csak köszöntem neked. Valami baj van?- tette hozzá később a kérdést. Jól ráérzett. Elmondjam neki is? Lassan már az egész osztály tudni fogja! Ráadásul Ben jóban van Danival! Akkor miért nem ő mondja el neki? Vagy csak el akarja majd mondani Daninak, amit én mondok neki? Nem tudom. Ben olyan rendes volt első nap! Bízom benne.- döntöttem el.<br />
- Semmi különös, csak összevesztem Danival.<br />
- Mikor telefonon beszéltetek? Eléggé felhúzta magát.<br />
- Igen. Remélem megbocsát!<br />
- Biztosan.<br />
- Megijedtem, azt hittem valami nagy baj van, mert úgy állította be, de közben meg csak a fiúk találtak ki valami hülyeséget.<br />
- Hát, lehet, hogy nem amiatt volt olyan.- jelentette ki Ben.<br />
- Neked nem beszélt erről? Mármint, jóban vagytok, nem?- erre a kérdésemre Ben arca kissé megváltozott. Tudott valamit, amit én nem, ez nyilvánvaló volt.<br />
- Hát, igazából...- dadogott.<br />
- Oké, hagyjuk. Ha nem akarod elmondani, nem kell.<br />
- Köszi. És, mikor veszik le?- mutatott a gipszre témát váltva, én pedig elkezdtem neki mesélni. Ben jó barát. Később Lilla is csatlakozott hozzánk, így már hárman beszéltünk mindenféléről.<br />
<br />
A negyedik óra után anyu autója a suli előtt várt, így bepattantam, és elindultunk. Az órákról annyit, hogy vagy halálra untam magam, vagy Danin járt az eszem, de nem feleltem egyiken sem, és a tanárok többsége csak érdeklődött a kezemről, meg a lábamról. Szóval, minden oké volt. Legalábbis majdnem.Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-8841485587515239592014-06-28T02:48:00.001-07:002014-06-28T02:48:36.314-07:00Újra az élők között, Ajándék, Sértett<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
Egész nap agyaltam. Rajta, természetesen. De a sok kattogástól
csak még jobban felidegesítettem magam, és már teljesen a Dani-gyűlölő csoport
tagja voltam. Szerintem én voltam az egyedüli tag. Sebaj. Figyelmen kívül
hagytam Lilla üzeneteit, bár mindegyikben azt kérdezgette, hogy mi történt.
Ezek szerint híre ment az osztályban. Biztosan mindenki azt hiszi, hogy könnyen
megkapható vagyok. Már az első héten magamra vonom mindenki figyelmét. Ez
szívás.<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
<br />
Na jó. Legalább itt, a blogon nem fogok ilyenekről áradozni. Inkább
valami pozitívról beszélek (írok!). A neten sorozatokat keresgéltem, mikor
rátaláltam egy anime-re, és elkezdtem nézni. A neve <i>K-ON!!</i> és azonnal megnéztem belőle hat részt zsinórban. Annyira
tetszik! Azt hiszem én is Yui akarok lenni. Akkor semmi dolgom nem lenne. Csak
cukin beszélnék, és gitározgatnék a szobámban, a húgom pedig kiszolgálna
kajával. Sajna köztem, és Aurora között kicsit több év a különbség. És én nem
tudok gitározni. Csak teniszezni. Apropó, mióta ideköltöztünk nem is
játszottam. Bár törött kézzel az nem olyan jó. Legalábbis azt hallottam. :D</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
Természetesen anyuék is észrevették a letörtségemet, de inkább
kitértem a kérdések elől. Egyetlen egyre voltam hajlandó válaszolni: hogy Dani
miatt van-e. Gondolom nyilvánvaló, mit válaszoltam. Legalább amiatt ne
aggódjanak, hogy Lillával van valami. Lassan már nem voltam dühös Danira.
Inkább lelkiismeretfurdalásom volt. De nem tettem semmit. Velem ne játsszon.
Bár… nem várhatom, hogy oda jöjjön, és szerelmet valljon néhány napnyi
ismeretség után. Ilyen nincs a való életben. Csak a mesékben. Viszont, azt
hiszem, szükségem van néhány szerelmes-könyvre. Vagy újra kéne olvasnom az
SzJG-t? Talán. De az sem igaz. Miért vagyok ilyen szerencsétlen??? Csak egy
kedves fiút akarok. Dani az. Csak aggódott értem, én pedig olyan gonosz voltam
vele! De most hagyjuk is ezt. Azt hiszem, lefekszem. Hatkor. Mint Reni… a végén
ő is összejött Cortezzel! Remélem nekem is menni fog Danival. Csakhogy én ahhoz
kevés vagyok.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
Szeptember 07. Szombat<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
Reggel fittyet hánytam arra, hogy szombat van, és olyankor minden
értelmes ember sokáig alszik, inkább a sziesztánál döntöttem, mondván, hátha
akkor majd jobban alszom. Végiggondolva, alig néhány napja ismerem Danit, máris
sokkal közvetlenebb vele a kapcsolatom, mint az normális lenne. Talán a kémia
teszi ezt, talán tényleg összeillünk, nem is tudom. Az egész olyan fura. Mintha
már ismerne. Elhozta a házit, ez rendes tőle, meg minden, de olyan váratlan
volt. Brutálisan nyomul. Pedig úgy terveztem, pont ennek nem dőlök be. Kezem
automatikusan a telefonomhoz kapott. Már írtam is. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<i>Ilaria: Szia! Tudom, hogy hülye voltam
veled tegnap. Bocsi. Csak, tudod, nekem ez a tempó túl gyors. Lehet, hogy
rosszul gondolom, de… tetszem neked?<o:p></o:p></i></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<b>Üzenet a „Piszkozatok” közé
került<o:p></o:p></b></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<i>Ilaria: Heló! Mi újság? Csak azt akarom,
hogy, tudod. Sok ez nekem egyszerre. Mármint, ne érts félre, szeretek veled
lenni, de nem akarok egy hét ismeretség után már járni valakivel. Vagy én
értekek félre???<o:p></o:p></i></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<b>Üzenet a „Piszkozatok” közé
került<o:p></o:p></b></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<i>Ilaria: Szia! Bocsi a tegnapiért.
Megijedtem, hogy olyan feszültnek hallottalak. Mit érzel te irántam?
Beszéljünk. Majd hívj fel. Várni fogom.<o:p></o:p></i></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<b>Üzenet a „Piszkozatok” közé
került<o:p></o:p></b></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<i>Ilaria: Dani! Hagyj békén.<o:p></o:p></i></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<b>Üzenet a „Piszkozatok” közé
került<o:p></o:p></b></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<br /></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
És így ment ez legalább húsz-harminc variációig, míg rájöttem,
hogy képtelen vagyok rákérdezni, mi történik. Féltem a válaszától. És ráadásul
ez nem volt túl jó ötlet. Majd megbeszélem. Látni akarom közben. Tudnom kell,
hogy az igazat mondja. Jó terv. Ez az én bajom, mindig csak tervezni tudok. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
Szeptember 09. Hétfő</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
A vasárnapomról csak annyit, hogy Danin kínlódtam. Arra jutottam, hogy nem beszélek vele. Mert nem merek... I'm super brave, guys!!! Oké. Abbahagytam.</div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
Szóval végül, mikor hétfőn reggel halál fáradtan, az "elrontottam mindent életem szerelmével" fejemmel felkeltem, nem számítottam semmi jóra. Ma korábban elmentem a suliból, mert a kezem egész gyorsan gyógyult (nem volt vészesen rossz a helyzet), így most már csak egy vékonyabb kötést raktak rá. Csak délig kellett kibírnom. A pótolással jól álltam, esténként megcsináltam mindent. Azért reménykedtem, hogy ma nem kell felelnem, de sajnos ezt senki nem garantálta nekem. Felvettem egy vékony, baseball-mezre hasonlító háromnegyedes pulcsit (én vagyok a 6-os számú játékos rózsaszínben), és hozzá egy farmer-szoknyát, ami alá azért kötött, meleg harisnyát húztam. Utána felhúztam a lila tornacipőm, és készen is álltam. Hát, nem mondanám magam túl érdekfeszítőnek, de azért elmegy.<br />
Apu megdicsérte a kinézetem, mikor lementem reggelizni. Ő már lent volt, anyu ma is délutános, szóval csak Aurorát viszi oviba kilencre. Jó neki.<br />
Ettem egy kakaós csigát, és ittam hozzá kakót (csoki-nap, jeeee! :D), majd felkaptam a tegnap kikészített táskám és elraktam a tízóraim, meg a büfé-pénzem (néhány kétszázas, meg egy százas, és egy nagyon régi ötforintos). Indulhattam. Ezúttal nem akartam találkozni Bennel. Már rég nem láttam, de valahogy sejtettem, hogy majd kérdezni fog a telefonos-ügyről.<br />
Éppen a buszon ültem, mikor jött egy SMS. Lilla volt.<br />
<i>Lilla: Nézz hátra! :)))</i><br />
Értetlenkedtem egy ideig, de végül megtettem. És ott ült a mögöttem lévő ülésen.<br />
- Szia! Észre sem vettelek!- mosolyogtam rá.<br />
- Jobb is. Így viccesebb volt.- bólintott, majd azonnal megölelt, és visongva köszöntött, hogy megint megyek suliba.<br />
- Köszi, hogy tartottad bennem a lelket, míg otthon voltam!- tettem össze a két kezem, és meghajoltam előtte. Felröhögött, és csak legyintett.<br />
- Alap.<br />
- Azért én hoztam neked valamit.- jelentettem ki, és a jó kezemmel előhúztam a zsebemből egy karkötőt. Az aranyláncon egy kis medál lógott, rajta " <span style="font-size: large;">∞</span> LB". Lilla csillogó szemmel vette el tőlem, szinte sírt. Érzelmesebb volt, mint én, pedig én vagyok félig olasz! Rögtön felvette, beállította a jó méretre a kis kapoccsal. Még egy ölelkezés következett.<br />
- Nagyon-nagyon köszönöm! Nem kellett volna!- mentegetőzött szerényen és közben folyamatosan a karkötőt nézte.<br />
- Aha. Szóval akkor ezért nézed most is folyamatosan?- kérdeztem hitetlenül, ő pedig vörös fejjel elmosolyodott.<br />
- Oké, talán elfogadhatom.- egyezett bele és felnevettünk. Kissé hangosak voltunk, az utasok már kezdtek nem túl kedvesen nézni ránk, és beszélni rólunk, szóval inkább csendben lehuppantam mellé, és halkan beszélgettünk mindenféléről a suliig.<br />
Angollal kezdtünk, szóval bementünk a terembe, és egymást kérdeztük ki. Nehezen ment, mert mindenki (még a másik osztályból is!) átjött, és köszönt nekem. Oké... fura ez a hírnév. Nem szoktam hozzá. És akkor... éppen engem kérdezett Lilla, mikor belépett. Dani rám sem hederített, tökéletesen beállított frizurája alól egy pillanat alatt körbenézett. Találkozott a tekintetünk, miután megtalált, de rögtön el is kapta.<br />
- Hű, de jeges. Mi történt?- kérdezte barátnőm.<br />
- Hagyjuk is.- válaszoltam szomorkodva.</div>
<br />
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-76255287541936389892014-06-21T22:43:00.002-07:002014-06-21T22:43:56.062-07:00Telefonhívások, Harag, Ki vagyok?Nem értettem semmit. Azt, hogy miért volt velem ilyen fura, hogy mi volt az a mosoly, a képeket, és összességében semmit sem. Viszont egy valami nyilvánvaló volt: miattam jött. És nekem ennél több nem kellett. Úgyhogy, miután ezt tisztáztam magamban, mást is végig kellett gondolnom. Például, hogy én nem leszek egy a sok közül. Eldöntöttem, mit akarok. Magabiztosabb voltam, mint eddig bármikor, bármiben. Már volt egy tervem.<br />
<br />
<a name='more'></a><br /><br />
- Akkor, mit csináljunk?- kérdezte Dani, én pedig vállat vontam.<br />
- Film?- mosolyodtam el.<br />
- Jó. Mit nézzünk?- kérdezett vissza.<br />
- Hmmm... vannak ott DVD-k, választhatsz te.- biccentettem a fejemmel a tévém alatti állványra. Dani felállt, majd leguggolt a tévé elé, és a borítókat nézegette. Végül kivett egyet, és berakta. Ahogy elindult a <i>Micimackó</i>, vörös lett a fejem.<br />
- Azt... azt még kiskoromban néztem.- magyarázkodtam zavartan. Rendes volt, nem nevetett ki, csak bólintott visszafojtott vigyorral. Leült mellém, és nézte, ahogy Micimackó mézet eszik. Egy idő után mindkettőnknek nevetséges lett a helyzet, és végigröhögtük az egész filmet.<br />
Dani a film vége után hazament, én pedig észre sem vettem, milyen késő van már. Az első alkalom, hogy járt nálam. Ajj már... szerelem!<br />
Szeptember 06. Péntek<br />
Reggel boldogan ébredtem, mivel a lehető legjobban aludtam (és ennek abszolút semmi köze nem volt ám ahhoz, hogy az ágyam azon felén, amin Dani ült, az ő illata maradt. Áh, ugyan!). Viszont ezen kívül ma volt az utolsó napja száműzetésemnek. Vagyis, hétfőn már mehettem suliba! Oh, yeah!<br />
Oké, abbahagytam. Nos, a pótolással egész jól haladtam, és az énekkel már készen is voltam, úgyhogy nem izgultam annyira. Ami miatt volt okom izgulni, az inkább a társasági életem volt. Féltem, hogy így, hogy kihagytam az első hetet- ha az csak három napos volt is- már teljesen megfeledkezett rólam mindenki. Talán már megszokták, hogy nem vagyok ott. Talán. Remélem, hogy nem.<br />
A lábam már alig fájt, tulajdonképpen csak akkor, ha nagyon megerőltettem, és teljes súlyommal ránehezedtem. Így hát ma már nem voltam teljes ágynyugalomban, mehettem a házban ahova akartam. Bár egyedül ez nem sokat segített. Reggelente mindig beszéltem Lillával, ez mondjuk segített. Ma például felhívott, és nem SMS-ezett nekem.<br />
- Szia!- köszöntem.<br />
- Heló!- köszöntött vidáman.<br />
- Mi újság?- érdeklődtem.<br />
- Olyan boldog vagyok!- kiáltott fel boldogan.<br />
- Miért?<br />
- Mert ma van az utolsó napja, hogy otthon vagy! Juppííí!- visongott. Örültem, hogy ő nem felejtette el. Legalább ő tutira várja, hogy menjek suliba.- Amúgy, nem vagy szomorú.- jelentette ki. Összeráncoltam a szemöldököm.<br />
- Miért lennék az?<br />
- Hát, tudod... a Dani-ügy miatt...- felelte vonakodva.<br />
- Ja, hát, nem tudok rá mit mondani. Semmi közöm nincs hozzá. Nem vagyok a barátnője. Talán van rá magyarázat...- kezdtem, de ő megszakított.<br />
- Ali, te hogy magyarázod azt, hogy ennyi lánnyal van közös képe?- még mindig egyvalami jutott eszembe a becenevemről. Lilla rájött erre.- Úgy értem, Ilaria.- javította magát gyorsan. Felnevettem.<br />
- Ugyan, még te is úgy becézel engem.<br />
- Mert mindenki ezt csinálja.<br />
- De hát ott sem vagyok, ki hív engem?<br />
- A híred megmaradt. Te vagy a suli elsős "hőse".- magyarázta, nekem meg elakadt a szavam. Én? Beszélnek rólam, mikor nem vagyok ott?<br />
- Kik?<br />
- Sokan, nem tudom a nevüket. Ez történt mostanában. Mit hittél, hogy majd elfelejtik másnapra? Megmentettél valakit, Ali. Ez azért nem semmi!<br />
- Ugyan már! Csak...<br />
- Igen, "csak segítettél".- fejezte be helyettem.<br />
- De hát tényleg!<br />
- Jó, értem. Na és, hogy vagy?- váltott inkább témát.<br />
Beszélgetésünk abbahagyása után nem sokkal újra csörgött a telefonom. Értetlenül meredtem az ismeretlen számra, de végül felvettem.<br />
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Cső, Ali!- szólt bele kis csend után (amit én „végighalóztam”)
az egyik fiú.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Szia!- köszöntöttem várakozón egyik osztálytársamat. Egy idő
után leesett neki, hogy arra várok, hogy bemutatkozzon. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Imi vagyok.- röhögött fel. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Oké.- most erre mit lehet mondani? Mivel eddigi beszélgetésünk
nem is volt igazi beszélgetésnek mondható, és szerettem volna jóban lenni vele,
ezért inkább csevegni kezdtem.- Mi újság? Miért hívtál?<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Semmi, csak gondoltuk felhívunk, hogy ne unatkozz.- De rendesek!<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Ó. Köszi. Halálra unom itt magam. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Gondoltam. Mit csinálsz?<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Teleshopot nézek.- nevettem fel a kijelentésemre. Imi is
röhögött.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Az jó. Képzeld, van egy tök jó alkalmazás a telefonokra: a
festmények festőjét kell kitalálni, én tegnap kezdtem, de már végig is…- már
éppen őrült magyarázásba kezdett, mikor hirtelen elhallgatott.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Csőváz Ali!- ordított bele valaki a telefonba. Vájdalmasan
felnyögtem.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Mit csinálsz, beszakad a dobhártyám!- nevettem. A háttérben
valaki- azt hiszem Krí- idiótázta le az illetőt. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Kihangosítalak.- tájékoztatott Imi. Így már hallottam Lilla
hangját, aki azt kérdezgette, hogy „kivel beszéltek?” a fiúk pedig azt
válaszolták, hogy titkosinformáció. Hát, oké. :D <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Velem, Lilla!- kiáltottam. Az, hogy ki az a „velem”, azt már nem
mondtam meg. Nos, erre nem gondoltam akkor. Lilla hangja egy pillanatra elment,
majd újra hallottam őt. A nevemet kiáltotta, és a fiúkat piszkálta, hogy hadd
jöjjön már ide.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Nem tudom, mit csináltok a háttérben, de engedjétek ide Lillát!-
szóltam rájuk. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- De ez egy szigorúan titkos tárgyalás, nem jöhet ide!- jelentette
ki Imi komolyan. Felröhögtem. Még párszor próbáltam rávenni a fiúkat, hogy
engedjék oda, de végül feladtam.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Nyugi Lilla, majd beszélünk suli után.- nyugtattam barátnőmet,
aki szünet nélkül siránkozott a fiúknak. Ők persze olyan feltételeket szabtak
ki, hogy „csak akkor, ha megcsókolsz mindannyiunkat” vagy „akkor, ha megadod a
számod” és hasonlók. Öhm… a durvábbakat nem mondanám el, és azt sem, milyen
szóhasználattal mondták el ezeket- még ezt a kettőt is. Lilla… nos, vele kegyes
volt a természet, így én ezt nem csodáltam. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Jó. Szia, Ali!- köszönt el tőlem, és inkább elment. Azt hiszem.
Fura volt így az osztályunkat hallani. Mintha csukott szemmel tapogatóztam
volna egy helyen. Kívülállónak éreztem magam.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Heló!- köszöntem el én is tőle. Igazából így is hallott volna,
szóval nem tudom, miért akart odajönni minden áron, de végülis mindegy. Majd
délután elmondja.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Szeretnél itt lenni egy teljes napig?- kérdezte hirtelen Imi, és
már a hangjából tudtam, hogy valamit kitalált.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Ööö… hogy érted ezt?- kérdeztem bizalmatlanul.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Elteszem a zsebembe a telefonom, de nem raklak le. Ha csendben
maradsz, akkor nem veszik észre. Mintha itt lennél az órán, de nem látnál, csak
hallanál.- magyarázta. Szinte hallottam a mosolyát. Igazából nem volt rossz
ötlet, a fiúk is benne voltak, de én viszakoztam. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Jó lenne, de… nem is tudom. Biztos jó ötlet ez?- kérdeztem.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Ne már, Ali, gyerünk.- győzködött az egyikük. Azt hiszem Nándi
haverja. Ekkor a háttérben meghallottam Dani hangját. Ezúttal nem volt nyugodt.
Egy komoly mondatától elhallgatott mindenki. Elkérte a mobilt. A hirtelen
kialakult csendet feszülten hallgattam, míg végül Imi újra megszólalt. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Visszaállítom rendesre. Már csak én hallak.- jelentette. Ekkor
fura hang következett, sistergés. Utána egy puffanás. Mintha odadobta volna a
telefont. Dani azonnal beleszólt.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Ne hallgass rájuk. Csak szórakoznak veled.- jelentette ki.
Összehúztam a szemöldököm.- Figyelj, ebből semmi jó nem lesz, ne csináld ezt,
ne bízz bennük! <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Mi? Nyugi, ez csak egy hülye ötlet, nem öngyilkosságra
bátorítanak!- értetlenkedtem. Szerintem jogosan tettem. Jött egy hülyeség, és ő
rögtön felkapta a vizet, mintha csak olyan nagy dolog lett volna, és teljes
komorsággal óva intett engem. Ez csak szerintem fura?<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Igen, de…- elakadt a hangja.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Mi az?<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Ne csináld.- mondta újra, lassan, tagoltan beszélve, hangsúlyozva minden szavát. Egyre inkább éreztem úgy, hogy ő szórakozik velem. Fura volt
most is, és tegnap délután is. Velem ne játszadozzon. Hirtelen tört ki belőlem
a kérdés.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Miért? Benned miért kellene bíznom?- semmi válasz. Már azt
hittem, elment, mikor újra megszólalt.<o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
- Semmiért.- felelt halkan, és lerakta. Nagy szemekkel pislogtam a
telefonom kijelzőjére. Ez mi volt? Most meg mi történt? Ez… elképesztő. Azonnal
lelkiismeretfurdalásom volt. Hogy mondhattam ilyet neki? De ettől függetlenül:
mi a baja? Ez… nem tudom. Vajon most mérges rám? Hülye kérdés, persze hogy az.
De miért? Jó, nem voltam vele túl kedves, és ő csak segíteni akart, de
megijesztett. Olyan komoly volt, mintha élet-halál kérdése lett volna, hogy egy
ilyen baromságot megvalósítunk-e. Talán a többiek mondtak valamit, amit én nem
hallottam? Hiába vártam, a mobilom nem csörrent meg egész nap. Esélytelen volt,
de mégis reméltem, hogy felhív, hogy megbeszéljük. De végülis: miért tette
volna? Nem vagyok neki senki sem. Csak egy buta lány az osztályból, aki az első
napja óta rajta lóg. Ez vagyok én. <o:p></o:p></div>
<div style="margin-bottom: .0001pt; margin: 0cm;">
<br /></div>
Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-65926410638270290582014-05-29T10:22:00.001-07:002014-06-06T06:17:57.783-07:00K...képek, Érzelmek, És... Dani (kétségtelenül)Sziasztok!<br />
Bocsánat a majdnem egy hét késésért, de a netem nem működött, így nem tudtam hozni a bejegyzést. Remélem tetszik majd...<br />
Talán kicsit elkéstem vele (kicsit...), de nagyon köszönöm az immáron 300- nál is több (!!!!) oldalmegjelenítést. Tényleg boldoggá tesz, hogy ennyien nézitek rendszeresen, és olvassátok a blogot!<br />
Adriana<br />
És akkor jöjjön a rész. Katt a továbbra emberek!!<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
<br />
Fura volt elhinni, hogy az a srác, aki segített az orvosiig elmenni, aki (Nándi állítása szerint) sokat beszélt rólam, aki az üzenetet küldte... Szóval hogy ő az a srác, akiről a képek készültek. És eddig szinte semmilyen kép nem volt fent róla, most pedig, mikor én szerelmes leszek belé, hirtelen ötven különböző "lányokkal pózolok" kép is lesz. Mintha minden ellenem dolgozott volna. De nem tudtam beszélni senkivel. Lillával nem mertem, azután, hogy ő előre szólt nekem, a többieket pedig jóformán semennyire sem ismertem még, úgyhogy ismeretségünk kezdetén nem akartam őket letámadni a szívügyemmel. Nem maradt más, mint gyerekes módon tervezgetni, hogy mit mondok majd neki "akkor ha...". Amire semmi ésszerű ötletem nem volt. Nem tudtam mit mondani, mert bárhogyan nézzük, ő nem akart járni velem. Szóval velem nem kezdett ki, és nem volt miért dühöngenem. Csak azért voltam rá mérges, mert más lányokkal láttam együtt. De ehhez jelenleg semmi közöm nem volt.<br />
Délutánig megnéztem néhány filmet, majd lassan szállingóztak haza a családunk tagjai. Addigra már be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót, így igyekeztem nem hülyeségeket csinálni, inkább csak bámulni a TV-t, és Cameron Diaz-t. Már volt némi tapasztalatom a begyógyszerezett-énemmel kapcsolatban, és tudtam, ilyenkor nem szabad komoly döntéseket hoznom.<br />
Éppen a távirányítót szuggeráltam (próbáltam megjegyezni, hogy melyik gomb mire jó, mert ezt soha nem bírtam megcsinálni), mikor csengettek. Anya nyitott ajtót, és beengedett valakit. Tudtam, hogy fiú, mert apu megint a vadászatról kezdett beszélni, és a különféle puskákról, amiket "nagyon jól ismer, és profin használ". Azonban ezúttal tudtam, ki érkezett. Megismertem a megnyugtató hangot. Lassan beszélt, fesztelenül mondott néhány mondatot apu felé, majd illedelmesen köszöntötte anyut is, végül pedig hallottam a lépteit felfelé a lépcsőn. Minden pillanattal egyre nyugtalanabb lettem, mert eljött az "akkor ha..." rész, de rájöttem, hogy nincs jogom bármit mondani.<br />
Aztán... aztán, mondjatok bármit, egyszerűen elszállt a düh, ami bennem volt. Mert rájöttem, hogy azok a képek engem nem érdekelnek. Nem én vagyok rajta, és talán van rá magyarázat is. Engem pedig csak ő érdekelt. Semmit nem akartam tudni, csak arra koncentráltam, hogy ő itt van, és miattam van itt. Még rám is meglepetésként hatott a hirtelen vélemény megváltoztatásom, így csendben néztem, amint belép az ajtón, és elmosolyodik.<br />
- Heló, Ali!- mosolygott rám derűsen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt rám hatással minden rezzenése.<br />
- Szia!- mosolyogtam vissza halványan. Vártam, hogy mondjon valamit, de meglepődtem, mikor egyszerűen leült az ágyamra, és a tévémre szegezte a tekintetét. Tudtam, hogy a szeme sarkából engem figyel, és nem a tévét.<br />
- Láttad a képeimet?- kérdezte, én pedig a saját nyálam nyeltem félre. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de végül válaszoltam. Továbbra is a filmet "nézte".<br />
- Igen. Ma tetted ki, nem?- érdeklődtem, ő pedig felém kapta a fejét. Értetlenül nézett rám, de visszafojtott mosollyal tartotta az álarcát. Min mosolygott??? Én csak vártam, hogy mi lesz a vége a játékunknak.<br />
- De. Ma.- válaszolt egyszerűen. Nekem pedig ekkor esett le. Azóta is meg volt nyitva a Facebook oldala a laptopomon! Próbáltam észrevétlenül, mintha csak úgy lezárnám, vagy valami, bezárni az oldalt, de ő kíváncsian a képernyőre nézett. Ahogy közelebb hajolt, éreztem a melegséget, ami belőle áradt. Zavartan próbáltam kissé arrébb húzódni, de a testem nem engedelmeskedett. Néztem, ahogy váltakoznak az arcán az érzelmek. Végül semmit nem tudtam leolvasni róla. Bezártam az oldalt. Kínos volt. Egy ideig mindketten csak néztük a filmet, majd megszólalt.<br />
- Ezek szerint nézed az oldalamat.- jelentette ki, mintha nem lenne nyilvánvaló. Elvörösödtem. Most direkt rákérdezett?<br />
- Láttam róla az értesítést, és megnéztem.- vontam vállat, mintha véletlen lenne. Fészkelődtem, mert kezdett zavarni a közelsége. Észrevette ezt, így bocsánatkérőn arrébb húzódott. Nem értettem, hányadán állok vele. És egyáltalán miért jött? Gondoltam, majd beszél, ha akar, szóval míg ő a tévémet bámulta, én inkább a gépemre fordítottam a tekintetem és az egyik tenisz meccset kezdtem nézni online. Mai fiatalok. Én csendben nézem a laptopomra, ő meg a tévére. Hmmm... kapcsolatunk nem is lehetne virágzóbb.<br />
- Hoztam neked házit...- kezdte, én pedig bólintottam.<br />
- Köszi.<br />
- Az ének borzalmas. Az a tanár meg akar minket ölni.- jelentette ki, nekem pedig több nap óta először jutott eszembe az ének.<br />
- Úúú...- húztam el a számat.- Énekeltetek már?<br />
- Nem.- megkönnyebbültem. Még nem maradtam le mindenről.- Csak feladott tíz oldal zeneelméletet. Belepusztulok!- mosolyodott el keserűen. Kék szemeibe néztem. Nem kellett volna, mert elvesztem a szempárban.<br />
- Hát, akkor gondolom menned is kell. Holnap is van ének, nem?- kérdeztem. Nem értettem, az egész ittléte alatt fura volt.<br />
- De. De, szívesen vagyok veled.- jelentette ki. Először beleremegtem az elöntő boldogságba, de nem bírtam beleélni magam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hány lánynak mondta még ezt? És azoknak, akikkel a képeken van? Nekik is ezt mondta? Én is csak egy vagyok a sok közül? Nem értettem.<br />
- Oké.- mondtam rá sem nézve.<br />
Hmmm... talán csak hagynom kéne magam???Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-65334618133229971452014-05-24T22:21:00.004-07:002014-05-24T22:21:56.246-07:00Gyógyszerek, Képek, TervezésAz üzenet rövid volt, és nem túl személyes, de nekem sokat jelentett.<br />
<i>Ismeretlen: Szia! Remélem jól vagy. Vigyázz magadra, Ali! Dani</i><br />
Amint végigolvastam, mosolyogva néztem ezekre az egyszerű mondatokra, amik nekem a világot jelentették abban a percben. Alig ismertem ezt a fiút, és általában ennél sokkal bizalmatlanabb szoktam lenni, de nem érdekelt. Az elmém nemlegesen válaszolt minden figyelmeztető gondolatra a józan eszemtől. Nem is érdekelt, hogy milyen veszélyekkel jár, vele akartam lenni. És pont ez volt a legjobb az egészben.<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
- Kicsim, nem kéne neked már aludnod?- kérdezte apu, megszakítva az elmélkedésem. Megrezzentem, nem vettem őt észre előbb.<br />
- Jaaa...- gondolkodtam el, és ásítottam.- De.<br />
- Akkor?- kérdezte. Én erre ruhástól bedőltem az ágyba, és... próbáltam elaludni. Öhm... gyógyszerek hatása rám... ne kérdezze senki sem.<br />
- Anyád beadta már neked a fájdalomcsillapítót?- vonta fel a szemöldökét, de már tudta a választ.<br />
- Öööööö...- gondolkodtam újra- ezúttal hosszabban.- Ühüm.- válaszoltam furán elvigyorodva.<br />
- Értem.- csukta be az ajtót apu, és pár perc múlva anya jött be. Miután nagy-nehezen rávett, hogy átöltözzek, és megcsináljam az ágyam, lefektetett, majd hagyott aludni. Nos, rám így hat a fájdalomcsillapító. Az erős legalábbis. Kábé mintha be lennék drogozva. Hát nem szuper??<br />
Szeptember 05. Csütörtök<br />
Reggel mindent megtettem, hogy kissé... értelmesebb külsőt erőltessek magamra, de sajgott mindenem, szóval inkább az SMS-em nézegettem. Magamban ugráltam, táncot jártam, visongtam, és vigyorogtam, amiért ezt- az egyébként rendkívül egyszerű- üzenetet nekem írták, de mégis fájt, hogy Dani nem jött el hozzám. Bár, ezt nem tudom, miért tenné, hiszen nem is ismer, és csak segített nekem, ahogy én Nándinak, de mindegy. Anyu és apu már elmentek, mire felébredtem, és természetesen Aurora is az oviban volt már, így enyém volt az egész ház. Persze ez nem volt nagy dolog, mert semmit nem tudtam vele kezdeni. Így hát maradt a gépem.<br />
Éppen beléptem a közösségi oldalra, mikor már jött is az értesítés. És ezzel szinte teljesen egy időben Lilla üzenete. Először Lillát néztem meg.<br />
<i>Lilla: héééé, Ali! mizzuuu????</i><br />
Összeráncoltam a szemöldököm. Mi ez?!<br />
<i>Ilaria: mi bajod van? ittál?</i><br />
<i>Lilla: pff! kinéznéd belőlem?</i><br />
<i>Ilaria: az előbbi üzeneted alapján csak ez volt az ésszerű megoldás...</i><br />
<i>Lilla: jogos. </i><br />
<i>Ilaria: nos, mit akarsz?</i><br />
<i>Lilla: ne mondd már, hogy "nos". Olyan stréberes! </i><br />
<i>Ilaria: négyes-ötös átlagom van! Asszem én stréber vagyok! És ne tereld a témát! Mit akarsz?</i><br />
<i>Lilla: bízol bennem?</i><br />
<i>Ilaria: ezért írsz nekem? Persze. Emlékszel, LB-k vagyunk!</i><br />
<i>Lilla: oké. Akkor ne nézd meg többet Dani oldalát.</i><br />
<i>Ilaria: miért? Most jött róla értesítés. </i><br />
<i>Lilla: csak ne! Azt mondtad megbízol bennem!</i><br />
<i>Ilaria: de muszáj! Kíváncsi vagyok! Nem lesz bajom tőle, ha látok róla néhány képet, vagy ilyesmi. Ha csak meg lehet halni az istenítéstől. <smiley></i><br />
<i>Lilla: ez most nem olyan.</i><br />
<i>Ilaria: ettől csak még kíváncsibb vagyok, hogy milyen lehet! Meg kell néznem! Nyugi, erős vagyok, vigyázok magamra! Nincs olyan, amitől kiborulnék, Lilla! <smiley></i><br />
<i>Lilla: hát... oké, ha tényleg olyan erős vagy, akkor nézd meg. De ne feledd: én szóltam!</i><br />
<i>Ilaria: oké, nyugi! Jó napot, szia!</i><br />
<i>Lilla: neked nem lesz az. Szia!</i><br />
Furcsálltam az utolsó mondatait. Ám a kíváncsiságom mégis rávett arra, hogy megnézzem. Rákattintottam a nevére, és egy új albumot találtam. Tavalyi volt. Már az első képből láttam, hogy miért figyelmeztetett Lilla. Valami megrezzent bennem. Én magam is összerezzentem, de ez egészen más volt. Valami kényszerített, hogy ne nézzek több képet, de mégis ha már elkezdtem, be akartam fejezni.<br />
Körülbelül ötven tavalyi fotót láttam, az összesen ő, és mellette lányok pózolnak. Természetesen tökéletesen felöltözve, tökéletes sminkkel, beállított hajjal, tökéletes, teljes fogsort kivillantó mosollyal rendelkező lányok. Mert miért is ne?<br />
Úgy öt fotó után sírtam csak el magam és büszke voltam az eredményemre. Hurrá. Fájt, hogy kirakta ezeket. Fájt, hogy a tegnapi SMS után azt hittem, talán ő is úgy érez, mint én. Az egész... szörnyű volt. Elraktam a laptopot, és ezzel együtt próbáltam elfeledni a képeket, de minden másodpercben, mikor végre azt gondoltam, hogy már jól vagyok, bevillant. Ahogy mosolygott azokra a lányokra... úgy mosolygott rám is. Én is csak egy vagyok a sok közül. A kezdeti szomorúságom most már haraggá alakult. Jól tette, hogy ezeket megosztotta. Így legalább tudom, mi az ábra.<br />
Az egész napot azzal töltöttem, hogy kigondoljam, mit akarok majd mondani neki, mikor találkozunk. Béna ötlet volt, de meg akartam neki mondani a magamét. Tisztázni akartam, hogy velem nem kezdhet ki így, hogy aztán majd csak egy legyek az ötvenből. Én nem ez vagyok. Ha ettől bénának tűnök, hát, oké, vállalom. Az általánost is kibírtam egyedül, akkor a gimnáziumot is ki fogom.<br />
<br />Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-43541068724299194632014-05-18T00:01:00.001-07:002014-05-18T00:01:42.964-07:00Nándi, Hero, ÜziAmint Nándi bemutatkozott, a szüleim rájöttek, hogy "ez nem az a fiú", így hagyták, hogy feljöjjön hozzám. Kopogást hallottam az ajtómon.<br />
<br />
<br />
<a name='more'></a>- Az apád vadász?!- kérdezte falfehér arccal, megilletődve. Felnevettem, ő pedig végignézett rajtam. Arcszíne nem változott, és a látszólag laza kezdés nem változtatott a beszélgetésünk hangulatán.<br />
- Jól vagyok.- mondtam egyszerűen, ő meg rájött, hogy észrevettem, ahogy engem néz.<br />
- Ó, Ali, én annyira sajnálom! Tényleg, nagyon- nagyon. És nagyon hálás vagyok! Ha te nem vagy ott, meghaltam volna!- erre a kijelentésére megráztam a fejem.<br />
- Ne túlozz, csak segítettem neked. Nem várok érte semmit sem. Bárki megtette volna.<br />
- Én... tartozom neked egy életen át! Tehetek érted valamit? Elhoztam a házikat, meg jegyzetet is, de bármiben segítek! Én... nagyon köszönöm!- dadogott zavartan, és nem is tudta, mit mondjon. Láthatóan megijedt a szituációtól.<br />
- Semmiség, Nándi, ne aggódj, minden rendben van, és köszönöm a jegyzetet. Nem kell tenned semmit, komolyan. Jól vagyok.- győzködtem, de ő lelkiismeretesen nézett a szemembe.<br />
- Hát... hát akkor rendben.- bólogatott, mintha magát próbálná meggyőzni a dologról.<br />
- Na jó... lenne itt egy dolog.- feleltem mosolyogva, megszánva őt. Azonnal felém fordult, minden mozdulatomat követve. Szeme felcsillant.<br />
- Mi az? Megcsinálok bármit!<br />
- Rajzolj a gipszemre.- kértem, ő pedig kissé csalódottan fogadta el, hogy nem tud túl sok mindenben segíteni nekem.<br />
Mellém ült az ágyra, amiben felültem, és elraktam az ölemből a laptopom. Kezébe nyomtam egy csomag színes alkoholos filcet, ő pedig végignézte őket, majd sötétkékkel ráírt a karomra.:<br />
<i>"Ali is a hero. Thanks!"</i><br />
Sajnáltam őt. A szomorú arcát, azt, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzám, hogy hálás volt, és hogy vissza akarta fizetni a "tartozását", de nem tudta, hogyan, és még sok más miatt. Témát váltottam.<br />
- Honnan tud mindenki az új becenevemről?- kérdeztem értetlenül.<br />
- Hát, miután Dani visszajött az orvosiból, kérdezősködött az osztály, hogy hogy érzed magad, meg eltört-e valamid, meg ilyenek, ő pedig így szólított. És, mivel ez a második napon volt, és még senki nem ismert, gondoltuk...- magyarázta Nándi.<br />
- Óóó.- esett le, és igyekeztem nem mutatni a zavarom, hogy Dani került szóba.<br />
- Sokat beszél rólad. Ismeritek egymást? Mármint régebbről.- na, erre a mondatra azonnal elvörösödtem, és legszívesebben vigyorogva éljeneztem volna, de tartottam magam, már amennyire ment. Sokat beszél rólam!!! Ennél szebbet, ha akart volna se mondhatott volna Nándi. Próbáltam nyugtatni magam, és a vigyorgást elfojtani.<br />
- Nem, nem ismerem őt. Csak ma láttam először.<br />
- Kár! Érdekelt volna, miért ma jött.- én erre csak hümmögtem, kicsit zavarba hozott Dani. Akkor is, ha csak beszélünk róla. Nándi ezt észrevette, így másról kezdett beszélni nekem, elmesélte, hogy mi volt a suliban ma, meg ilyenek. Kétségkívül nagyon kedves volt, sokáig maradt, hozott fel nekem kaját, amit anyu csinált, meg készített nekem egy bögre teát, és mindenben segíteni akart. Ezt látva anyuék észrevehetően elgondolkodtak, nem kéne-e mégis inkább ezt a fiút választani. Csak akkor hagytak ezzel fel, mikor elmondtam, hogy már megbeszéltük, hogy nekem más tetszik, és mikor azt is közöltem, hogy azért ilyen segítőkész most, mert miatta fekszem egy helyben egész nap. Így már nekik sem jött be annyira az egész.<br />
A legutolsó üzenetemet este tízkor kaptam, egy ismeretlen számról. Szó szerint kiugrottam a bőrömből, mert hát (na vajon miért?)... szóval hátha Danitól van. Jó, oké, de mit csináljak, ha egyszer így volt?!<br />
És végül... Igen!<br />
<br />Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-84886038134844481592014-05-09T10:47:00.001-07:002014-05-09T10:47:22.176-07:00Szerelem, Száműzetés, LBAz előző bejegyzésem végén feltett kérdésre a válasz:<br />
<br />
<a name='more'></a>Igen. Szerintem igen.<br />
Azt hiszem árulkodó jel lehet az, hogy minden percben rá gondolok, és hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néztem rá a közösségikre minden órában, hátha bejelölt.<br />
De közben persze halálra untam magam, és ráadásul még az a hülye gipsz is rajtam volt. De délután, egy perccel kicsengetés után, már jött is egy üzenetem. A szívem a torkomban dobogott, és alig mertem levegőt venni. Sajnos nem. Lilla írt. A címem kérte.<br />
<i>Ilaria: minek neked a címem???</i><br />
Meglepődtem. Ugyanis a következő percben egy vajat ábrázoló smiley is szerepelt az üzenetében.<br />
<i>Lilla: <smiley> on miért? Megadom a házit, mint rendes barátnők között szokás... barátok vagyunk, nem?</i><br />
<i>Ilaria: Mi ez a vajas cucc?</i><br />
<i>Lilla: vajon. </i><br />
<i>Ilaria: Oké-oké, de hogyan csinálod?</i><br />
<i>Lilla: jobb alsó sarok, smiley-k, tekerd a legaljára.</i><br />
<i>Ilaria: de szuppi! <smiley> Amúgy, naná, hogy barátnők vagyunk! <3</i><br />
<i>Lilla: <3 LB-k?</i><br />
<i>Ilaria: LB???? Az mi?</i><br />
<i>Lilla: Legjobb Barát.</i><br />
<i>Ilaria: Aha. Gondolom, azok vagyunk!</i><br />
<i>Lilla: Oké! na, add meg a címed és viszem a hf-t.</i><br />
Már éppen írni akartam, mikor újabb üzenetem jött.<br />
<i>Lilla: Házi feladat. Hf... ha nem tudnád.</i><br />
<i>Ilaria: tudtam.</i><br />
<i>Lilla: nem hiszem el.</i><br />
<i>Ilaria: jól teszed. :D</i><br />
<i>Lilla: pfff... fél perce vagyunk LB-k, és te máris hazudsz nekem. visszavonom, nem vagy az elbém. nem is ismerlek.</i><br />
<i>Ilaria: oké, legyen. de akkor zaklatásnak veszem, hogy a címem kéregeted, már hívom is a rendőrséget. :D</i><br />
<i>Lilla: megbocsátok. :DDD</i><br />
<i>Ilaria: oké.</i><br />
Megadtam a címünket, és egy gyors elköszönés után eltettem a telefonom. Türelmetlenül vártam, hogy Lilla ideérjen, és végre ne kelljen egyedül néznem magam elé. Vagy a TV képernyőjére. Vagy a telefonom kijelzőjére. Vagy a gépem képernyőjére. Vagy a YouTube ablakra. Öhm... I'm A Nerd. Oké, folytatom.<br />
Apu sajnos elment dolgozni, így nem tudtam mit csinálni. Egyedül tengődtem a lakásban- a "tengődés" túlzás, hiszen nem szabadott mozognom, mivel a lábam is sajgott, így csak feküdtem egy helyben. Éppen meg akartam mérni, milyen hosszú a hajam (az unalom határtalan...), mikor a gépemből sürgető zene hallatszott. Jelölés. Azonnal az ölemben tartott laptop képernyőjére néztem, és megint a torkomban gombóc keletkezett, elvigyorodtam, és izgatottan kattintottam az ikonra. YESSSSSSS BABY!!! Ő volt.<br />
<i>1 új jelölés: Szijka Dániel</i><br />
Felsóhajtottam. Gondolt rám. Körülbelül tíz percen át csak néztem a nevét, és az állapotát, ami, nem igazán volt kedvemre (vicces volt, de nem tudtam, vicc-e egyáltalán), majd nagy-nehezen rámentem a profiljára. A kép róla elképesztően jó volt. Az oldalon nem sok mindent találtam, és ennek örültem is, meg nem is. Örültem, mert ezek szerint nem lógott nap mint nap a neten, de sajnáltam, hogy nem tudtam meg róla semmit. Még nézelődtem, hogy hátha találok bármit, mikor Lilla benyitott. Arról papolt hadarva, megállás nélkül, hogy "milyen veszélyes, hogy nyitva hagyom az ajtót, és nézzem meg, hogy ő is milyen könnyen be tudott jönni, és ha betörő lenne akkor már rég kiraboltak volna stb.", de amikor észrevette, hogy mit nézek, elhallgatott és kuncogva vigyorgott felváltva rám, és a képernyőre. A tekintetében láttam a tipikus "megtudtam egy titkot!" ravaszságot.<br />
- Ohó! Hát így állunk.- szólalt meg, mit sem vetve a tiltakozásomra, és a magyarázkodásomra.- A kicsi Ilaria szerelmes!- furán néztem rá mikor befejezte a mondatot.<br />
- Én...- kezdtem, de megszakított.<br />
- Vagy hívjalak inkább Alinak?- kérdezte, és élvezte, hogy szívathat. Nem engedett megszólalni. De rájöttem, miért. Próba volt, és most hagyott gondolkodni, mielőtt még elhamarkodott döntést hoztam volna. Ha tagadom, nem bízik majd bennem. Ha elmondom, lesz egy közös titkunk, és akkor már hivatalosan is legjobb barátnők leszünk. Tudtam, mit kell mondanom.<br />
- Lilla, én szerelmes vagyok belé.- jelentettem ki zavartan, ő pedig abbahagyta a monológját. Az eddigi alig észrevehető feszültség eltűnt a hangjából, felszabadultam mosolyodott el.<br />
- Tudtam, az első pillanattól.<br />
- Ennyire nyilvánvaló?- kérdeztem ijedten.<br />
- Nem, vicceltem, az SMS-ed miatt.- kérdőn néztem rá.- Visszavágtam...- magyarázta, nekem pedig leesett, miről beszél és felnevettem.<br />
Órákon át nálam volt, és minden szóba került. Először is követelte, hogy rajzolhasson a gipszre, így most van rajta egy szívecske és az aláírása, valamint Dani álneve, amit kitaláltunk. Nos, Sziszi lett, merthogy Szijka, meg minden...na, szóval érthető. Lett tehát egy "I <3 Sziszi" feliratom is, és kiscicám, amit Lilla valami "speciális kézműves trükkel" tett fel állítása szerint. Hát, oké. Cuki manga cicussss, Wííí! Oké, oké, hagyjuk. Abbahagyom.<br />
Miután Lilla elment, és millió évkezdős jegyzetet hagyott maga után, SMS-eztem Bennel, aki mihamarabbi gyógyulást kívánt, és így volt ezzel minden osztálytársam. Nándi azonban nem írt. Fura, hogy pont ő nem, és ezt nem azért mondom, mert szükségem lett volna rá. Én segítettem, és nem vártam köszönetet, vagy ilyesmi. Nekem inkább sántított a dolog. Jól sejtettem persze. Csak várnom kellett.<br />
Már mindenki megjött este hétre- bőven mindenki-, és teljes volt a család. Aurora amint belépett délután felrohant, és agyon szeretgetett, mert "félt, hogy nagyon megütöttem magam". Édes volt. Mikor sikerült meggyőznöm, hogy jól vagyok, akkor átment babázni- sajnálom, barbie-k. Ez a sorsotok. Nem sokkal ezután csengettek, és én már számítottam a rosszra. Hallottam Nándi dadogó hangját, ahogy apuhoz beszélt. Apa elkezdett a puskákról beszélni, meg hogy egy időben mennyit használta őket, és hogy milyen pontosan lő, anyu pedig lelkesen kérdezgette Nándit mindenről. Égő. Ennyit tudok mondani róla.<br />
<br />Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-23421790660331462182014-05-02T23:26:00.001-07:002014-07-13T02:00:36.074-07:00Az első nap, Baleset, Helyes<br />
<br />
Wááá! Több, mint 100 oldalmegjelenítés!!!<br />
Köszönöm. Nagyon. Örülök. Tényleg nagyon-nagyon boldog vagyok. Pipáljatok, kommenteljetek, vagy írjátok le, milyen az új design- ezúttal saját. De először is: katt a továbbra emberek!<br />
<br />
<a name='more'></a>Szeptember 04. Szerda<br />
Reggel az ébresztőm hangjára keltem. Csodás volt, mondhatom. A kezdeti kómásság után kiválasztottam egy ruhát, amit tökéletesnek tartottam. Azért tökéleteset, mert a tegnapi ünneplős nap után ma először kellett általunk választott ruhákban menni. Egyszóval: ma derült ki mindenki igazi ízlése. Ez hat szó volt... na mindegy.A már kipakolt ruháim között matattam. Végül egy kék ingnél, és egy virágmintás szűk szárú farmernél döntöttem. Miután megelégedtem a ruhámmal, gyorsan a fürdőbe siettem, ahol feltettem egy egyszerű sminket, majd megfésülködtem. Ezek után a kedvenc parfümöm felé vettem az irányt. Miután fújtam magamra egy kicsit az <i>Ange ou Demon </i>-ból, lementem az emeletre, ahol már érződött a reggeli illata. Anya már teljesen készen volt, apa viszont ma esti műszakban dolgozott, így ő még ráérősen kortyolgatta a jegeskávéját, és olvasgatta az újságot. Magyarul. Elképzelni sem tudom, mégis mennyit értett belőle, de én azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy fordítva tartja.<br />
<div>
Nekiálltam a reggelizésnek. Gyorsan megettem néhány gofrit, meg hozzá olyan szószt (nem jut eszembe a neve...) majd felvettem a cipőm és a kabátom. Miután a tükörben megigazítottam a szerelésem, felkaptam a táskám- a felkapás óriási túlzás arra, amit csináltam. Nem tudtam felkapni, olyan nehéz volt, szóval inkább felszenvedtem.- meg elköszöntem anyuéktól. És indulhattam is. Tegnap valamennyire megjegyeztem az útvonalat, szóval ma próbáltam nem telefont bámulva mászkálni, mint egy őrült, hanem magamtól eltalálni a suliig. Megdicsértem magam, mert a buszmegállóig eljutottam, és a buszt sem késtem le. Egyedül ültem a leszállásig. Nem voltak olyan sokan. </div>
<div>
Az ismerős utcán sétáltam, és tébolyogtam egy ideig. Megint találkozni akartam Bennel. De ő nem jött. Már az is megfordult a fejemben, hogy előbb jött, mint én, és feleslegesen tipródok itt, mert ő már a suliban van, mikor megjött.</div>
<div>
- Heló, Ilaria!- köszöntött.</div>
<div>
- Szia.- mosolyodtam el. Ben egy kötött pulcsit viselt fekete farmerral és tornacipővel. Helyes volt, kétségkívül helyes, de nem nekem. Mármint, "én is nőből vagyok", meg minden, de nem voltam belé szerelmes. Nem éreztem semmi különöset.</div>
<div>
- Nincs neked beceneved?- tette fel a kérdést kis hallgatás után hirtelen, én pedig meglepődtem. Egy ideig gondolkodtam, mit mondhatnék neki. Bár Aurora becéz engem, de az inkább csak azért van, mert még kicsi, és mindenkit, meg mindent becenévvel lát el. De végül is, miért ne mondjam el?<br />
- Hát, a kishúgom mindig Illinek hív, de az nem annyira becenév...- magyaráztam, miközben elkezdtünk sétálni a suli felé.<br />
- Hm...- gondolkodott Ben, majd elvigyorodott.- Mit szólsz a Riához?- magamban tudtam, hogy bármit is szólok, ez már maradni fog, már ahogy a mosolyából következtettem.<br />
- Oké.- egyeztem bele. Nem is olyan rossz. Ria.<br />
- Na jó, Ria.- mosolygott rám.- Egyébként milyen órával kezdünk?<br />
- Izé... asszem törivel.- Ben elhúzta a száját.- Én sem rajongok érte, de legalább utána magyar lesz.- kérdőn bámult rám.<br />
- Az miért jó?<br />
- Szeretem a magyart...- vontam vállat elvörösödve.<br />
- Olasz vagy, de jó vagy a magyarban, és szereted?- világított rá, milyen fura ez.<br />
- Csak <i>félig </i>olasz.- javítottam ki, megnyomva a szót.- És kisgyerekkorom óta tanulok magyart, miért ne szerethetném?- szálltam vitába mosolyogva.<br />
- Ne akarj vitatkozni velem, Ria.- figyelmeztetett összehúzott szemmel. Álltam a tekintetét.- Ahhoz te kevés vagy!- mondta drámaian, de sütött a hangjából, hogy csak viccel.<br />
- Óóó... értem- értem.- bólogattam.- Szóval félsz tőlem, és próbálsz lerázni, hogy elkerüld a bukást.- löktem oldalba. Ben felröhögött.<br />
- Wow, Garcia! Nem is tudtam, hogy ilyen harcias vagy!<br />
- Mit is mondhatnék.- nevettem fel én is. Elértünk a suli elé. Beléptünk, majd az osztályunk felé vettük az irányt.<br />
A teremben teljes káosz uralkodott. Krisz, az emós fiú éppen morogva próbált rászólni a fiúkra (nem értettem, mit mond, olyan halkan beszélt), Krí, a tipikus rocker ordított vele, hogy "miért ilyen szerencsétlen, és miért nem beszél hangosabban már?!", Niki a telefonjával vitázott (éppen leszidta, amiért a volt pasija- aki dobta- nem írt neki... hogy miért szegény telefonnak kellett ezért bűnhődni, azt nem tudom), Bibi egy teli retikül sminkcuccot elővéve azt hiszem éppen megigazította az egy kiló sminket, ami az arcán volt, Juli csendben ült, és nézte a kavalkádot maga körül, Imi letámadott azzal, hogy tényleg IPhone-om van-e, mert a Facebook oldalamon ezt látta, Lilla szintén hozzám beszélt, megsúgta, hogy "miért van körülöttem minden helyes fiú???", Ron pedig a haverján röhögött és ordítozott neki. A haverja, Nándi, éppen két padot rakott egymásra (!), majd arra rá két széket (!!!), és az egyikre fel akart ülni (!!!!!!!!!), mondván az az ő "trónja". A nem túl stabil trónra próbált felmászni, mikor... és akkor egyszerre az az egy pillanat, mintha lelassult volna. Mindenki oda nézett. Krisz és Krí is abbahagyták a vitát, Niki elkerekedett szemmel nézett fel a telefonjából, Bibi kezéből kiesett a sminkes tasak, így a tartalmának egésze a földre hullott, Juli ijedten sikított fel, Imi megfordult, és ledermedve nézte az eseményeket, Lilla pedig belém kapaszkodva rémülten nézett rám. Nándi, miközben felmászott, magára rántotta az egyik padot, rajta a két székkel, amik éppen a feje felé haladtak. Leguggolt, így akart védekezni, de ez nem segített semmit rajta. Én eszméltem fel leghamarabb az ijedtségből, és azonnal a remegő fiú, és a pad közé vetettem magam, kezem az arcom elé emelve. Lehunytam a szemem, nem is mertem nézni, ezzel mekkora sérülést okozok magamnak. Az adrenalinszintem a fellegekben volt, és nem érdekelt, mi fog történni. Segíteni akartam. Újra kómás állapotban voltam, mintha most ébredtem volna fel. Éreztem, ahogy a kezemre esik az első, majd a második szék is, ami a lábamon végezte. Sípcsonton vágott, végül pedig az asztal zuhant le, amit sikerült megtartanom. Nem is tudtam felfogni a hihetetlen fájdalmat. Kinyitottam a szemem. Az egész osztály engem bámult. Elvörösödve próbáltam felállni, de a pad még mindig félig leborulva a karomra volt támasztva. Fel akartam állni, és legalább a visszarakni a másik pad tetejére, de amikor a kezemmel el akartam tolni, hihetetlen fájdalmat érzetem. Vörös folt éktelenkedett az alkaromon, de sejtettem, hogy nem fogom megúszni ennyivel, már ahogy a fájdalomból ítéltem. Felnyögtem, összeráncoltam a homlokom. Nándi még mindig sokkos állapotban volt, de ő eszmélt fel leghamarabb, és azonnal felállt, majd levette a karomról a padot.<br />
- Ilaria, jól vagy?- kérdezte szinte sírva Lilla. Felé fordítottam a fejem, és óvatosan bólintottam, majd letettem magam mellé a karjaimat. Eközben az egy mozdulat közben háromszor tudtam volna ordítani.<br />
- Eltört a karja, hülye, hogy lenne már jól?- fordult felé idegesen Krí. Ekkor lépett be az ajtón egy számomra is meretlen fiú. Barna haja a szemébe lógott, látszott rajta, hogy sietett. Kapucnis pulcsi és farmer volt rajta. A fájdalom ellenére átfutott rajtam valami, de nem tudtam vele foglalkozni.<br />
- Itt meg mi történt?- kérdezte idegesen a fiú. Szemével körbenézett, próbálta összerakni a képet, de nem igazán sikerült neki. Egy összedőlt padsor, egy megszeppen osztály, egy egész sminkkészlet a földön, széttört rúzsokkal, amik elkenődtek, és alapozófoltokkal, valamint egy fájdalommal teli arcú lány, és Nándi, aki dadogva magyarázta a helyzetet az ismeretlennek.<br />
- L...ledőlt a pad, meg a székek, é...és...r...rám esett volna, ha... ha Ilaria n...nem se...segít.- válaszolt elhalt hangon. A fiú gyorsan bólintott, és szinte repülve jött hozzám oda.<br />
- Mid fáj?- kérdezte. Hangja nyugtató volt.<br />
- Semmim.- makacskodtam. Ragaszkodtam hozzá, hogy nekem nem fáj semmim. De az a tekintet. Átható, hitetlen, aggódó.<br />
- Ja, persze.- nézett a szemembe idegesen.- Na, akkor mid fáj?- kérdezte újra.<br />
- Talán kicsit a kezem, meg a lábam.<br />
- Oké.- leguggolt hozzám, majd valahogy felsegített, és lassan, rátámaszkodva kibotorkáltunk a teremből. Még hallottam Nándi utolsó mondatát, a fiúhoz intézte.<br />
- Te a mi osztályunkba jársz?<br />
A srác az orvosi szobába vezetett. Finom illata volt. Próbáltam fájdalom helyett az illatra koncentrálni. Nem ment. Felnyögtem a szúró fájdalomtól. A karomra néztem. Most már lilás, kékes, néhol zöldes árnyalatot vett fel. A lábam nem láttam, de sejtettem, hogy az is hasonlóan fest.<br />
- Mindjárt ott vagyunk.- közölte a fiú.<br />
- M...mi...-dünnyögtem, ő pedig azonnal felém fordította a fejét.- Mi...a...n...neved?- kérdeztem, ő pedig hitetlenül felnevetett. Rossz szokásom, hogy ha valami ijesztő történik velem, akkor próbálom hülyeségekkel elterelni a figyelmem. Például ilyenekkel.<br />
- Komolyan ez érdekel, miközben valószínűleg eltörted a kezed, és a lábad is meghúztad?- kérdezte, én pedig halványan elmosolyodtam, de inkább vicsorgás lett belőle.- Oké, nos, a nevem Dani. Te meg gondolom Ilaria vagy. És sejtésem szerint nem magyar.<br />
- O...ol...lasz.- nyögtem ki. A fájdalomtól teljesen szaggatottan beszéltem.<br />
- Értem. Nos, Ali, megjöttünk.- Ali? Két becenév? Mégis tetszett. Mert ő adta. Öhm... szerelem? Mindegy.<br />
Ott álltunk az orvosi előtt. Dani bekopogott, és benyitott a szobába. Nem volt valami nagy, ez volt a legalsó emelet legvégén található szoba. Halvány sárga falak, egy kis faasztal, amin szétszórt iratok találhatóak, hozzá egy szék és egy fehér betegágy. A falon magasságot mérő csík, alatta pedig egy mérleg. Egy másikon különböző nagyságú betűk a jó látás mérésére. A doktornő felénk fordult, mikor beléptünk, és Dani segített leülni az ágyra, majd elmesélte a harminc év körüli nőnek, hogy mi történt. Már amennyit tudott.<br />
- Rendben. A fiatalember menjen órára, te pedig tűrd fel a gatyád szárát. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj.<br />
- Doktornő, nem lenne jobb, ha maradnék, és miután megvizsgálta, tájékoztatnám az osztályfőnököt és Ilaria szüleit? Biztosan az osztály is aggódik érte, főleg a fiú, akit megmentett...- magyarázott Dani. A doktornő elgondolkodott, mennyire jó ötlet ez, majd végül beleegyezett. Én örültem ennek a legjobban. Megadtam anyu számát, aki valószínűleg apuval még otthon volt. Azután a doktornő (mint később megtudtam, Dr. Benedek Szonja, azaz Dr. Szonja) megvizsgálta a lábam, ami szerinte nincs eltörve, de azért egy ideig még pihentetni kell, a kezemről viszont nem sok jóval tudott szolgálni. Azt mondta, biztos, hogy eltörtem, de nem tudja, hogy mennyire vészes. Legnagyobb sajnálatomra Dani ezután elment szólni mindenkinek. Dr. Szonja bekötötte a kezem, és adott fájdalomcsillapítót, amitől viszont olyan kába lettem, hogy nem azért sántítottam, mert fájt a lábam, hanem mert szó szerint nem bírtam megállni a lábamon.<br />
Ültem az ágyon, és vártam a fejleményeket.<br />
- Akkor te voltál a hős?- kérdezte a doktornő, én pedig elmosolyodtam.<br />
- Inkább b-béna voltam. Lehet, hogy N-nándi simán el...ugrott volna onnan, csak én za...zavartam meg. Akkor most lehetett volna hallani egy nagy p-puffanást, ő kapott volna egy osztályf-főnökit, ami meg sem kottyan neki, sőt még a hírnevének is jót tesz, én pedig nem ülnék itt törött kézzel, és fájó lábbal.- kezdett hatni a gyógyszer, jó erős lehetett, de legalább jobban lettem tőle. Mármint, az túlzás, hogy jobban lettem tőle, de már nem éreztem a fájdalmat annyira.<br />
- Lehet. De ha nem ugrik el, akkor viszont fejbe találja, ha jól értem, amit az a fiú magyarázott. Ha a te karod eltörte, gondold el, mit csinált volna az ő fejével az a pad, meg azok a székek.- válaszolta, miközben egy papírt és tollat vett elő, majd ráfirkantott valamit a papírlapra.<br />
- Itt egy igazolás mára. Majd add oda az osztályfőnöködnek, szerintem még ma, vagy küldd el valakivel.- nyomta a kezembe. Ekkor belépett a szobába anyu. Ijedt tekintettel nézett végig rajtam.<br />
- Jól vagyok, anya.- nyugtattam, kevés sikerrel, mert szerintem nem hitt nekem.<br />
- Drágám, dehogy vagy jól! Hiszen eltört a kezed, és... a lábad is?- nézett a sípcsontomra.<br />
- Nem, csak a keze tört el. A lába csak meghúzódott.- jelentette Dr. Szonja.<br />
- Értem. Menjünk a kórházba, Ilaria.- mondta anyu, én pedig felálltam, és mellé lépkedtem.<br />
- Viszlát!- nézett a doktornőre anyu, és én is elköszöntem. Míg én kijutottam a suliból, anya odaadta az igazolásom az osztályfőnöknek.<br />
Beültem az autóba, anya pedig mellém. A balesetről faggatott (végül beadtam a derekam, és elmondtam az egészet, bár dadogva, és kissé kábán. Természetesen megvan a véleménye az osztályomról...), majd megérkeztünk a kórházhoz.<br />
Fehér falak, fehér ágyak, minden nagyon tiszta és szép. Leültünk a váróban, és nem annyira sok várakozás után egy orvos begipszelte a kezem, és bekötötte a lábam, valamint egész további hétre ágynyugalmat rendelt el nekem. Szuper. És utána egészen decemberig nincs tesi! Dupla hurrá!<br />
Hazamentünk, és én be lettem parancsolva az ágyba, apu pedig mellém lett parancsolva, mivel anyának el kellett mennie dolgozni. Én úgy döntöttem, megnézek egy-két filmet, mert a nap végéig még sok idő van, apa pedig egy ideig még maradt, és azt hiszem próbálta felfogni, mi a jó nekem abban, ha egy volt Playboy nyuszi kínlódását nézem, miközben új munkát talál (igen, <i>A házinyuszi</i>-t néztem). Végül inkább beszélgetni próbált.<br />
- Anyád azt mondta, hogy egy fiú szólt neki, hogy baleseted volt...- kezdte.<br />
- Aham.- bólintottam, és nem igazán figyeltem rá. Jobban érdekelt Shelly.<br />
- Hogy hívják?- kérdezte apu gyanakvóan. Leemeltem a tekintetem a TV-ről, és apára néztem.<br />
- Dani.<br />
- Milyen Dani?- szemében máris láttam a kialakuló összeesküvés-elméletet.<br />
- Nem tudom. Ma jött először, azt hiszem.- feleltem óvatosan.<br />
- Lógott?- kérdezte "most megvagy!" hangon.<br />
- Nem hiszem.<br />
- Akkor biztos...- kezdte volna újra, de sóhajtva rászóltam.<br />
- Apu! Tegnap nem volt, ma pedig csak az első óra előtt voltam ott. Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy lekísért az orvosiba, és szólt nektek.- magyaráztam. Apának persze már mindegy volt. Éppen meg akartam szakítani egy újabb kérdésben, mikor megállított.<br />
- Jó, abbahagyom, de akkor válaszolj egy kérdésre még.- sóhajtva bólintottam.- Fogjuk itt látni?<br />
- És ha csak...- félbeszakított.<br />
- Te is tudod, hogy értem.- elhallgattam, és csendesen válaszoltam.<br />
- Jó lenne.<br />
- Megyek, felakasztom az ajtó fölé a puskát.- jelentette ki, és felállt, majd kiment. Hitetlenül nevettem fel, de bennem kavargott az is, hogy akkor most szerelmes vagyok...-e? </div>
Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-39596346088411963612014-04-28T12:20:00.000-07:002014-07-13T01:34:28.685-07:00Hazaút, Lilla, AuroraŐszintén szólva a kezdeti ijedtség után a buszon csekkoltam az osztályom, és kiderült, hogy ez kezdő osztály (vagy micsoda). A lényeg az, hogy csak olyat vesznek fel, aki általánosban kitűnő volt énekből, emelt szintű óraszáma volt belőle, de nem járt külön tanárhoz. Olaszországban minden második nap volt énekem, és szerettem is, szóval végül is nem olyan rossz a helyzet. Ráadásul ha felvettek, akkor elhiszik rólam, hogy tudok énekelni. Hááát... valamennyire tudok is, de nem vagyok profi.<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
<br />
<div>
Otthon anyu várt rám az ebédlőben.<br />
- Szia kicsim, milyen napod volt?- kérdezte mikor észrevett.- Hű, milyen csinos vagy!- dicsért meg.<br />
- Ma volt az évnyitó, és azért vagyok így öltözve.- válaszoltam meg az egyik kérdését.- Amúgy jó napom volt. Megkaptam az órarendem, bemutatkoztam a többieknek, és tudom a tanáraim nevét. Te tudtad, hogy ez egy művészeti gimnázium?<br />
- Igen, hiszen tegnap este beszéltünk róla, mikor megnéztük, hogy hol van. Nincs emlékezetkiesésem, drágám!- simogatta meg a homlokom, otthagyott, és felment az emeletre. Hm... tényleg megbeszéltük. Aranyhal? Azt hiszem túloztam. Én még annál is rosszabb vagyok! Fogjuk a költözésre, jó? Legalább hadd higgyem, hogy normális vagyok. Na, mindegy.<br />
Bár most már nem féltem az énekléstől annyira, mégis érdekelt, hogy hányadikként vettek fel. Rémlett valami zeneelméleti felvételi is, és nem nehéz kitalálni, miért írtam meg. Szóval rákerestem a neten. A suli honlapján könnyen megtaláltam a sorrendet. Nem volt semmi különös. Igazából úgy középtájon voltam, hetedikként. Mindig is négyes-ötös tanuló voltam, és ez nekem meg is felelt. Oké, szóval vannak nálam rosszabbak. Az első ember egyébként Juli volt, rémlett nekem, hogy ki ő. Aranyos lány volt, márkás cuccokkal. Igazából nem volt vele semmi bajom. Tipikus "apuci-pici-lánya" típus volt szerintem.<br />
Ha már egyszer bekapcsoltam a gépem, akkor már felnéztem a közösségikre is. Volt néhány osztálytársamtól jelölés, és Lilla kérte a telefonszámom is, meg hogy hívjam fel. Kérdőn néztem az üzenetre. Visszajelöltem mindenkit, majd elküldtem neki a számot. Az üzenetből következtetve valami fontosat akart mondani. Úgy fél perc múlva már csörgött is a mobilom. Ismeretlen, sejtettem.<br />
- Szia!- köszöntött izgatottan Lilla.<br />
- Heló!- köszöntem vissza kérdőn. Nem értettem a hangszínében rejlő izgalmat.<br />
- Óóó...- esett le neki két perc csönd után, hogy arra várok, mondja el, miért hívott fel.- Csak azért hívtalak, mert ez különleges alkalom.- jelentette be, mintha ebből már tudnom kéne mindent.<br />
- Mi?<br />
- Hát ez!- kiáltott fel nevetve.- Most először beszélünk egymással mobilon! És én most kaptam meg a tanév első új telefonszámát!- örvendezett lelkesen. Felnevettem.<br />
- Hű, ez tényleg... szuper.- válaszoltam neki, és ő rögtön le is zárta a témát, és valami teljesen másról kezdett beszélni. Körömlakkokról, azt hiszem. Nem tudom, hogyan, de mire leraktuk (úgy egy órával később), megbeszéltük, hogy ugyan abba a vércsoportba tartozunk. Ööö... :D<br />
Bepakoltam másnapra, majd elővettem a kottafüzetet, amit ének órán használni fogunk. Inkább angol dalok szerepeltek benne, így próbáltam valami szörnyű kiejtéssel énekelgetni, de nem ment nagyon. Egy embert tudtam a családban, aki értett angolul.<br />
Aurora szobájába mentem. Kishúgom éppen babázott. Nála ez annyit jelentett, hogy szó szerint kínozta szegény barbie-babákat.<br />
- Kotta van nálad?- nézett fel. Ha jól láttam, éppen az egyik műanyag baba haját nyírta le.<br />
- Aham. Angolul van és szeretném jó kiejtéssel énekelni. Segítesz?- kérdeztem angyali arccal.<br />
- Jap!- kiáltott fel lelkesen, én pedig hálásan elmosolyodtam.- Na és, mit énekelsz?- kérdezte rögtön rátérve a témára. Azt hiszem ilyen volt a "tanár" énje.<br />
- Ööö... ezt.- mutattam rá az egyik dalra, ő meg ránézett. Egy ideig olvasgatta, majd megszólalt.<br />
- Oké, kezdd el!- engedelmesen a kottára néztem, és énekeltem a dallamot. Azt hittem Aurora majd közbeszól, ha valamit rosszul csinálok, de a dal végégig meg sem szólalt. Komoly arccal meredt rám. Mikor befejeztem, és levittem a hangom, kíváncsian meredtem rá. Egy percig meg sem szólalt, utána elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Elvörösödve álltam, és néztem, hogyan röhög a hat éves húgom az angol kiejtésemen- hozzáteszem jogosan.<br />
Aurora öt teljes percig röhögött rajtam, néha abbahagyta, majd újra elkezdett nevetni. Végül vett egy nagy levegőt, és szórakozottan kezdett el végre beszélni.<br />
- Nos...- megakadt, és majdnem megint elnevette magát, de végül nagy nehezen megállta.- A kiejtésed szörnyű.- jelentette ki nemes egyszerűséggel. Hogy tud ilyen mondatokat mondani hat évesen?!<br />
- Tudom, ezért jöttem.- válaszoltam szégyenkezve.<br />
- Ööö... akkor kezdd el újra, én meg majd mondom, ha bakizol.<br />
És nekiálltam. Gondolom mondanom sem kell, hogy az első szavamnál leállított, és egész este énekeltem, de utána már legalább valamennyire ment. Fáradtan feküdtem le aludni, és ráadásul holnap kezdődött az első "igazi" iskolanap. De nem volt mit tenni. Egy gyors fürdés, majd mentem is lefeküdni.<br />
Az első napomról: egy -talán- barát, sokk, és egy -talán- barátnő. Oooké... O.o</div>
Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-81735842539808508192014-04-26T23:33:00.001-07:002014-05-01T06:54:19.556-07:00Évnyitó, Osztályom, Éneklés?!Szeptember 03. Kedd<br />
Reggel magától kipattant a szemem, annyira izgultam az első napom miatt. Mivel anyu ma Aurorát vitte oviba, és egy ideig ott is akart maradni (megnézni az óvónőket, meg megbeszélni mindent), apu pedig már régen elment otthonról (ugyan annál a cégnél maradt, aminél Olaszországban volt, és a beosztása is maradt, így sajnos tudtam, hogy ő elment már otthonról, mint minden reggel), ezért rá kellett jönnöm, hogy egyedül kell elkészülnöm.<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
<br />
Nem volt szívem felkelteni anyut. Az évnyitó miatt ünneplőt kellett venni ma, szóval magamra kaptam egy fehér inget, meg egy fekete bársony szoknyát. Csak miután felvettem az (egyébként még nyárra is vékony) anyagot, jöttem rá, hogy kint ősz van, ez pedig felháborítóan rövid. Na, akkor második összeállítás. A fehér ing maradt, hozzá pedig egy fekete szűk szárú farmert vettem fel. Ezzel már elégedett voltam. De az inghez mindenképpen meg kellett találnom a fekete "zakó" féleségemet. Az ötlettel csak az volt a baj, hogy a költözés miatt néhány ruhám elkeveredett anyuhoz, vagy apuhoz, esetleg Aurorához, a zakóm pedig ebbe a néhányba tartozott. Egy ideig még kerestem a saját ruháim között, de feladtam, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs nálam. Ha átmentem volna anyuékhoz, vagy Aurorához, akkor valószínű felébrednek (a settenkedés sosem ment nekem), tehát meg sem próbáltam, inkább feladtam, és elindultam anélkül. Lent felvettem egy kissé magas sarkú, fekete, rövid szárú csizmát. A konyhába lépve kerestem magamnak egy tálkát, majd feltöltöttem tejjel, és gabonapelyhet raktam bele. A reggeli megevése után felvettem a ballonkabátom, és a szinte teljesen üres táskám is a vállamra kaptam, majd elindultam. A telefonomon megnyitottam a térképet, amin már bejelöltem a sulit. Busszal kellett mennem, így a kijelölt buszmegállóhoz sétáltam, majd vártam az elvileg két perc múlva érkező járatot, ami utána elvisz egy a sulitól tíz perc sétára lévő megállóhoz.<br />
A busz nem sok várakozás után megérkezett (addig én a telefonom hülyéskedtem a térképpel: megtaláltam Puki szigetét!), én meg felszálltam, és az öreg buszvezető bácsi felé mutattam a bérletemet. Ő csak unottan bólintott, én pedig sétáltam tovább. Lehuppantam egy ülésre, mellém pedig később egy középkorú nő ült. Telefonomba bedugtam a fülhallgatóm, majd mikor sikeresen kibogoztam, és felvettem, már kezdhettem is zenét hallgatni. Először egy <i>Bruno Mars</i> szám kezdődött el, de mivel elég szomorú volt, ezért inkább váltottam. <i>Bob Sinclar- Cinderella</i>. Hát, nem rossz, de nem is jó. Nekem olyan "első napos" zene kell! Így kötöttem ki <i>Taylor Swift- You Belong With Me</i>- jénél. Ezt végighallgattam. Nem tudom, ez miért "első napos" zene, de az. Imádom! Utána némi <i>Avicii</i> jött, majd <i>Train</i>. <i>Anna Kendrick</i>-től és az egész Tökéletes Hang- ból meghallgattam mindent, és csak ezután jöttem rá, hogy már jó ideje a buszon ülök. Ijedten néztem ki az ablakon (nem tudom miért, hiszen nem is ismerem a környéket), majd gyorsan ránéztem a térkép alkalmazásra. Óriási sóhaj szakadt ki belőlem. A következő után kell jeleznem.<br />
Amint a busz újra megállt, én felálltam, és megvártam, hogy újra elinduljon- egy döcögés miatt majdnem hasra estem (mit csinálnak a magyar utakkal?!)- majd megnyomtam a gombot. Úgy egy perccel később leszálltam.<br />
Az út két oldalán lombhullató fák díszelegtek, a járda is tele volt a leveleikkel. Elindultam amerre a térkép mutatta, majd az órára néztem. Még csak harmincöt volt, bőven ráértem, de jobb volt, mintha elkéstem volna. Elgondolkodtam, mivel üthetném el az időt. Kérdőn a lehullott levelekre meredtem. Aurora imádja a préselt leveleket. Gondoltam, szedek neki párat, addig is megy az idő. Szóval megálltam a járda közepén, és mit sem vetve arra, milyen furán nézhetek ki (amúgy is üres volt az utca), elkezdtem felszedni néhányat. Mivel meguntam a hajolgatást, leguggoltam, és úgy vettem fel még néhányat. Ekkor valaki megbökte a vállam. Nem vettem észre, szóval megrezzentem, és elvörösödve meredtem a fiúra. Gyorsan végigmértem. Szőke, kicsit göndör haja kék szemébe lógott, karakteres arcán értetlen kifejezés ült. Kétségkívül helyes volt. Kérdőn meredt rám.<br />
- Jól vagy? Elestél?- kérdezte, én meg zavartan megráztam a fejem.<br />
- Nem, nem. Én nem estem el, csak leveleket gyűjtök...- magyaráztam, de rájöttem, hogy egy ilyen fiúnál nem a legmegnyerőbb felvágni azzal, hogy "leveleket gyűjtesz" egyedül, az utca közepén. Na, most már mindegy.- ...mármint...- dadogtam, de a sok éve tanult magyar tudásom hirtelen eltűnt.<br />
- Óóó... értem.- bólogatott. Már előre láttam, ahogy kelletlenül elsétál. Azonban nem lett igazam. Lehajolt hozzám, és felvett egy levelet, majd felém nyújtotta.<br />
- Mi van ezzel? Ez elég szép. Egy...- megforgatta a tenyerében.- ...kb. ötven éves tölgyfáé lehet.- mondta. Én ledöbbenve néztem rá. Honnan tud ilyeneket? Azt hiszem látta rajtam, min gondolkodom, mert elmosolyodva megszólalt.<br />
- A biológia a kedvencem, szóval az ilyenek... mennek nekem.- vont vállat lazán, mintha ezt bárki tudhatná.- Plusz, az anyám állatorvos, és mivel biosz szakos volt, sok mindent mesélt kiskoromban, meg most is.<br />
- Értem. Nos, én nem értek annyira a biológiához. A húgom imádja a préselt leveleket, neki gyűjtöm.- mosolyodtam el halványan.<br />
- Aha.- bólogatott, majd pár perccel később újra megszólalt.- Jaaa, a nevem Ben.<br />
- Az enyém Ilaria.- mutatkoztam be, és felálltam. Ő is feltápászkodott a földről, és együtt indultunk a suli felé.<br />
- Olasz vagy.- jelentette be, én pedig újra kérdőn néztem rá.<br />
- A föcihez is értesz?- kérdeztem, ő meg felnevetett.<br />
- Az apám térképész...- mosolyodott el.<br />
- Tényleg?<br />
- Nem.- röhögött, és én is nevettem.- Fogorvos. Csak tippeltem az olasszal.<br />
- Hát, tényleg olasz vagyok. Félig. Idén költöztünk ide.<br />
- Akkor te kilencedikes vagy?- kérdezte reménykedve.<br />
- Aham.<br />
- De jó! Én is.- felelte, és a suliig beszélgettünk. Jó volt beszélni egy korombelivel. Máskor nem nagyon szoktam.<br />
Az évnyitó ünnepély a belső udvaron volt, szóval miután a portán megnéztük, melyik osztályba járunk (mindketten 9./B-sek vagyunk), elindultunk ki az udvarra. Többnyire már az összes osztály kint állt, de inkább a felsőbb évesek, a kilencedikesek még össze vissza mászkáltak, és nem nagyon tudták, mit hová rakjanak (táska, kabát, váltóruha- már aki hozott, én nem), és melyik sorba álljanak. Persze mi is ilyenek voltunk. Próbáltuk megtalálni az osztályunkat, ami viccesre sikerült, mert minden szembe jövő embertől megkérdeztük, hogy "hol a 9./B?". Csak én olaszul kérdeztem, Ben pedig latinul (állatorvos anyuka, meg minden...). A válaszok általában vagy értetlen nézések voltak, vagy ijedt tekintetek, vagy pedig káromkodások. De valaki például érthetetlen nyelven válaszolt a kérdésre. Csakhogy nem is olaszul, és Ben szerint nem is latinul.<br />
Végül a tanárok is kijöttek az udvarra, és ők mondták el a kilencedikeseknek, hogy a táskát hagyják magukon, és azt is megmondták, melyik osztály hová álljon be. Mi is megtaláltuk a helyünket, hála érte egy fiatal nőnek, aki eligazított. Mint kiderült, ő az osztályfőnökünk. Rendesnek néz ki.<br />
Az évnyitó pár perccel később elkezdődött. Az udvar közepén egy mikrofon volt felállítva, és egy középkorú férfi (gondolom az igazgató) kezdett el beszédet mondani. A szokásos "üdvözlöm az évkezdő diákokat, és külön a kilencedikeseket...stb." duma volt, meg egy himnusz. Öhm...himnusz. Jó-jó, de ki tudta, hogy énekelni kell majd a himnuszt itt? Ha tudom, megtanulom, de... na, mindegy.<br />
A műsor végeztével az ofők bevezették az osztályukat a terembe. Mi is bementünk. A második emeleten volt a termünk, én pedig a jobb oldali padsorban foglaltam helyet. Mellém egy alacsony, hullámos szőkés hajú lány ült. Kedves arca volt, azonnal bemutatkoztunk. Lillának hívják. Miután mindenki leült, az ofőnk kezdett el beszélni.<br />
- Sziasztok gyerekek! A nevem Welkner Dóra, én leszek az osztályfőnökötök. Mint tudjátok, ma csak három órátok lesz, mindhárom osztályfőnöki velem. Ezen, az első órán már nem sok mindent tudok csinálni, mivel már a fele elment, szóval, inkább mutatkozzon be mindenki, és mondjon el magáról valamit.- javasolta az ofő, mi pedig beleegyeztünk. Hosszú lenne mindenki bemutatkozását leírni, szóval a "Class" menüpontban tekintsétek meg inkább csodálatos osztályomat.<br />
Az első óra ezzel telt el. A másodikon a tanárok nevét, és a tantárgyakat kellett leírnunk- egymillió óránk lesz!!! Segítsenek rajtam! A harmadikon pedig megkaptuk az órarendet. Senkinek nem volt furcsa, milyen sok ének óránk van (minden nap?), csak nekem. Lillához fordultam a kérdéssel.<br />
- Neked is minden napra van írva énekóra?- kérdeztem tőle. Éppen a One Direction- os füzetén rajzolt valamit. Felnézett.<br />
- Aha. De, mivel ez egy ének tagozatos osztály, én nem csodálkozom. Bár én is azt hittem, kevesebb óránk lesz!- mondta kedvesen. Ének tagozat? Tévedés. Engem anyu nem küldött ének tagozatos osztályba... igaz? Hmm... a memóriám mint egy aranyhalé.<br />
Kétségbeesetten meredtem az órarendre. Már emlékeztem mindenre. Anyu két évvel ezelőtt kérdezte, hogy mi lenne, ha művészeti gimibe járnék. Akkor ez még nagyon királynak tűnt (Victorious-fan voltam, melyik fan mondana erre nemet?), szóval azonnal beleegyeztem. Azt hittem, végül az általános gimnáziumot jelöltük előrébb! Én nem is tudok énekelni!!<br />
- Ilaria... jól vagy?- kérdezte, a halálra vált arcomra utalva. Gyorsan összeszedtem magam. Ezt a történetet úgysem hiszi el senki, ha meg elhiszi, akkor meg bénának néz. Szóval elmosolyodtam, és bólintottam.<br />
- Igen, semmi baj.- feleltem, majd a kicsengő hangja szinte áldásként hatott rám. Mehettem haza gyakorolni. Mert holnapra énekesnek kell lennem! Méghozzá profinak!Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-9127717531358751309.post-82103457442732122832014-04-26T00:01:00.002-07:002014-04-30T22:21:31.612-07:00BemutatkozásSziasztok!<br />
Kissé félve nyitom meg ezt a blogot, mert jelenleg még elég "elmaradott" a mai történetes blogokhoz képest (nemsokára ezen változtatni fogok). Csak hogy tudjatok valamit a történetről is, gondoltam hozok nektek egy "prológus"-t. Jó olvasást hozzá, remélem tetszik. Katt a továbbra emberek! ^ . ^<br />
<br />
<a name='more'></a><br />
Amikor meghallottam az autó egyre halkuló motorját, felriadtam, és kinyitottam a szemem. Először kissé zavartan néztem körbe az autónk hátsó ülésén, de aztán egy másodperc elteltével már eszembe jutott minden. Költözés az új házba. Fejemben cikáztak a gondolatok, de nem foglalkoztam semmivel, míg sikeresen kicsit fel nem ébredtem a kómás állapotból. Anyu mosolyogva nézett rám hátra az első ülésről.<br />
- Szia kicsim! Jól aludtál?- kérdezte, én pedig egy ásítás közben bólintottam.- Megérkeztünk! Ez már Magyarország.- mesélte izgatottan.<br />
Nos, tudom, ez alapján a pár sor alapján senki nem érti, miért kezdtem el ezt a "napló-blogot", úgyhogy elmagyarázom.<br />
Olaszországban születtem. Apa olasz, anya viszont magyar származású, de ő is már négy éves kora óta ott élt. Anyu persze természetéből fakadóan mindenképpen hazavágyott, Magyarországra, így mikor az általános iskolával végeztem, és felvettek az egyik magyar gimnáziumba, a szüleim vettek ott egy házat, és kezdődhetett a költözés. Engem ez nem zavart, mert nekem Olaszországban egyetlen barátom sem volt. Igazából nem tudom, miért. Az elsőben kialakult hierarchia-rendszerben valahogy alulra szorultam, így igazából bármi ok nélkül, a többiek egyszerűen tudomásul vették ezt, és egyedül hagytak.<br />
Szóval nem sok mindentől (vagy mindenkitől) kellett megválnom. Mégis persze nagyon félek az új országtól, az új iskolától, és az új emberektől. A nyelvtől mondjuk kicsit sem tartok, mert anyu fontosnak tartotta, hogy mivel félig magyar vagyok, ezért tudjak azon a nyelven is, így egészen kicsi korom óta nyelvtanár tanított rá. Igazából teljesen ugyan olyan rangúnak érzem a magyar nyelvtudásom, mint az olaszt. Na, mindegy, akkor most, hogy már mindenki ért mindent, folytatom.<br />
Kinéztem az autó ablakán. Lombhullató fák, színes levelek, széles utcák- de nem valami jó utak. Panelházak között mentünk el, majd úgy tíz perc múlva már felváltották ezeket kétemeletes családi házak. Képeken már láthattam a miénket, így a nyakamat nyújtogatva keresgéltem, de sehol nem láttam. Előttem apu is hasonlóan tett, anya meg őt próbálta navigálni. Ölében egy szétterített térkép volt, amit zavarodottan nézegetett, ujját végigvezetve az utakon.<br />
- Itt kell lennie valahol!- győzködte apát, aki viszont meg volt róla győződve, hogy eltévedtünk.<br />
- Erzsi, biztos vagy benne? Szerintem az előző kereszteződésnél rossz felé kanyarodtunk.- magyarázott apu olaszul és magyarul is egyben. Hát igen. Ő csak úgy három éve kezdte el a magyart, mikor anyában megfogalmazódott az ötlet, hogy "visszaköltözik a szülőföldjére". Azóta viszont anyu szigorúan felügyelte a tanulásának minden pontját, és mostanában otthon már csak magyarul engedte beszélni, hogy "hozzászokjon". Szegény apu. Anyunak nem lehet ellentmondani. Ha elhatároz valamit, azt véghez is viszi, ráadásul csak tökéletesen.<br />
- Antonio, mit mondtam neked a beszédről? Csak magyarul!- felelte anya, de elég furán jött ki az utasítása, mert csak suttogva merte mondani. A hátsó ülésen mellettem ott aludt a kishúgom, Aurora. Apa meg engedelmesen bólintott.<br />
Ekkor én kikerekedett szemmel meredtem balra.<br />
- Ott van!- vigyorogtam, és néztem a kétszintes kék faházat.<br />
- Hol?- kérdezték egyszerre, majd arra néztek, amerre én a tekintetem legeltettem, és ekkor mindketten elmosolyodtak.<br />
- Megvan. Az új házunk!- mondta anya le sem emelve a szemét az épületről, kissé meghatódva.<br />
- Drágám ez csodás!- ölelte át apu.<br />
Én az ilyen drámai jelenetektől hányingert kaptam, így kivettem apu kezéből a kulcsot, kiszálltam az autóból, és megpróbáltam kinyitni a kaput. Kissé nehézkesen, de ment.<br />
A kert szintén gyönyörű volt. Fenyőfák között vezetett be egy kicsi ösvény, én pedig az ajtóhoz pattantam. Kipróbáltam minden maradék kulccsal (naná, hogy az utolsó volt a jó), és a megfelelővel kinyitottam. Próbáltam memorizálni, hogy melyik-melyik ajtóhoz jó, majd izgatottan benyitottam a házba. A bútoraink, és hatalmas telepakolt dobozok álltak a szobákban. Megnéztem őket. Otthon már az alaprajzon bejelöltük, melyik szoba mi lesz, de élőben valahogy az egész teljesen más volt. Az alsó emeleten egy nappalival egybenyitott konyhának, és egy WC-nek kell lennie, így eszerint próbáltam behatárolni, hol mit találok. Miután itt nem sok számomra érdekes dolog volt, felmentem az emeletre, ahol jobbról balra sorolva volt az én szobám, a fürdő, anyuék szobája, mellette pedig Aurora szobája. Aurora egyébként idén tölti az utolsó évét az oviban. Ő először teljesen kiakadt a költözés miatt, de mikor megtudta, hogy külön szobája lesz, és kaphat hörcsögöt, számára máris ez volt a legjobb ötlet.<br />
Először a szobámba mentem be. Kék falak, óriási ágy, faparketta, amin összecsavarva áll az új, fehér szőnyegem, és egy ablak, amire ülés volt helyezve, hogy a párkányra lehessen ülni. Na meg az elengedhetetlen dobozok. Szóval, mint minden másik szoba. Az íróasztalom is bent állt, de az ágyamhoz hasonlóan csak oda volt tolva az egyik fal mellé. Imádtam ezt a szobát, mert az egyik fal ferdén el volt tolva, mivel a tető formáját vette fel. Tipikus tetőtéri szoba, amilyet mindig akartam.<br />
Még a szobámban nézelődtem (próbáltam kitalálni, mit hova kéne tenni), mikor apuék is bejöttek. Hallottam Aurora hangját is, szóval felébredt. Lementem hozzájuk.<br />
- Szia, hercegnő!- köszöntöttem.- Na, hogy tetszik a ház?<br />
- Illi!- vett észre, és felém rohant. A nevem egyébként Ilaria, de ő mindig így hív. Én felkaptam, és a kezemre ültettem. Kicsit nehéz volt, de még épphogy elbírtam.- Olyan király ez a ház!- Aurora szintén még csak elkezdte a magyart, így valami különleges, direkt külföldi gyerekeknek fenntartott óvodába fog menni.<br />
- Ugye?- kérdezte anya "megmondtam" kifejezéssel az arcán.- Gyere, megnézzük a szobádat?- kérdezte tőle, majd természetesen kishúgom szeme azonnal felcsillant, szóval leraktam, és hagytam, hogy anyuval felmenjenek körbenézni. Nekem nem volt sok kedvem még egyszer megnézni a félkész szobákat, úgyhogy a nappaliban már kirakott kanapéra ültem, és bekapcsoltam, a már szintén felszerelt tévét. Apa csatlakozott hozzám, de mivel ő egész úton vezetett, jól elfáradt, így el is aludt nemsokára.<br />
Miután anyuék lejöttek, hárman nekiálltunk elrendezni a bútorokat. Gondolom el tudjátok képzelni. Három lány nekiáll egy házat gőzerővel berendezni. Három óra múlva (amit apu végigaludt a kanapén!) a ház teljesen készen volt. Mindent kipakoltunk, és elrendeztünk, így a ház már szinte teljesen a miénknek tűnt. De, szerintem míg egyszer nem alszol ott valahol, ahol a saját cuccaid vannak, addig az a hely nem az otthonod.<br />
Mondjuk, az este ezek után hamar eljött. Sokat vesződtünk, meg megnéztük, hogy hol van a legközelebbi teniszpálya, meg merre van a suli, apu és anyu munkahelye, és az óvoda. A teniszről annyit, hogy kiskorom óta csinálom, és már sok versenyen is voltam. Imádom ezt csinálni. Szerintem jó is vagyok benne, de nagyképű lenne ezt így kijelenteni.<br />
Minden esetre este fáradtan feküdtem le az új szobámban, az úgy ágyamba, amin a nemrég felhúzott kék virágos takaróm, és hozzávaló párnáim voltak. Ekkor jutott eszembe, amit egész nap elfelejtettem: holnap gimi!Adrianahttp://www.blogger.com/profile/04793920036520632873noreply@blogger.com0