Bemutatkozás

Sziasztok!
Kissé félve nyitom meg ezt a blogot, mert jelenleg még elég "elmaradott" a mai történetes blogokhoz képest (nemsokára ezen változtatni fogok). Csak hogy tudjatok valamit a történetről is, gondoltam hozok nektek egy "prológus"-t. Jó olvasást hozzá, remélem tetszik. Katt a továbbra emberek! ^ . ^


Amikor meghallottam az autó egyre halkuló motorját, felriadtam, és kinyitottam a szemem. Először kissé zavartan néztem körbe az autónk hátsó ülésén, de aztán egy másodperc elteltével már eszembe jutott minden. Költözés az új házba. Fejemben cikáztak a gondolatok, de nem foglalkoztam semmivel, míg sikeresen kicsit fel nem ébredtem a kómás állapotból. Anyu mosolyogva nézett rám hátra az első ülésről.
- Szia kicsim! Jól aludtál?- kérdezte, én pedig egy ásítás közben bólintottam.- Megérkeztünk! Ez már Magyarország.- mesélte izgatottan.
Nos, tudom, ez alapján a pár sor alapján senki nem érti, miért kezdtem el ezt a "napló-blogot", úgyhogy elmagyarázom.
Olaszországban születtem. Apa olasz, anya viszont magyar származású, de ő is már négy éves kora óta ott élt. Anyu persze természetéből fakadóan mindenképpen hazavágyott, Magyarországra, így mikor az általános iskolával végeztem, és felvettek az egyik magyar gimnáziumba, a szüleim vettek ott egy házat, és kezdődhetett a költözés. Engem ez nem zavart, mert nekem Olaszországban egyetlen barátom sem volt. Igazából nem tudom, miért. Az elsőben kialakult hierarchia-rendszerben valahogy alulra szorultam, így igazából bármi ok nélkül, a többiek egyszerűen tudomásul vették ezt, és egyedül hagytak.
Szóval nem sok mindentől (vagy mindenkitől) kellett megválnom. Mégis persze nagyon félek az új országtól, az új iskolától, és az új emberektől. A nyelvtől mondjuk kicsit sem tartok, mert anyu fontosnak tartotta, hogy mivel félig magyar vagyok, ezért tudjak azon a nyelven is, így egészen kicsi korom óta nyelvtanár tanított rá. Igazából teljesen ugyan olyan rangúnak érzem a magyar nyelvtudásom, mint az olaszt. Na, mindegy, akkor most, hogy már mindenki ért mindent, folytatom.
Kinéztem az autó ablakán. Lombhullató fák, színes levelek, széles utcák- de nem valami jó utak. Panelházak között mentünk el, majd úgy tíz perc múlva már felváltották ezeket kétemeletes családi házak. Képeken már láthattam a miénket, így a nyakamat nyújtogatva keresgéltem, de sehol nem láttam. Előttem apu is hasonlóan tett, anya meg őt próbálta navigálni. Ölében egy szétterített térkép volt, amit zavarodottan nézegetett, ujját végigvezetve az utakon.
- Itt kell lennie valahol!- győzködte apát, aki viszont meg volt róla győződve, hogy eltévedtünk.
- Erzsi, biztos vagy benne? Szerintem az előző kereszteződésnél rossz felé kanyarodtunk.- magyarázott apu olaszul és magyarul is egyben. Hát igen. Ő csak úgy három éve kezdte el a magyart, mikor anyában megfogalmazódott az ötlet, hogy "visszaköltözik a szülőföldjére". Azóta viszont anyu szigorúan felügyelte a tanulásának minden pontját, és mostanában otthon már csak magyarul engedte beszélni, hogy "hozzászokjon". Szegény apu. Anyunak nem lehet ellentmondani. Ha elhatároz valamit, azt véghez is viszi, ráadásul csak tökéletesen.
- Antonio, mit mondtam neked a beszédről? Csak magyarul!- felelte anya, de elég furán jött ki az utasítása, mert csak suttogva merte mondani. A hátsó ülésen mellettem ott aludt a kishúgom, Aurora. Apa meg engedelmesen bólintott.
Ekkor én kikerekedett szemmel meredtem balra.
- Ott van!- vigyorogtam, és néztem a kétszintes kék faházat.
- Hol?- kérdezték egyszerre, majd arra néztek, amerre én a tekintetem legeltettem, és ekkor mindketten elmosolyodtak.
- Megvan. Az új házunk!- mondta anya le sem emelve a szemét az épületről, kissé meghatódva.
- Drágám ez csodás!- ölelte át apu.
Én az ilyen drámai jelenetektől hányingert kaptam, így kivettem apu kezéből a kulcsot, kiszálltam az autóból, és megpróbáltam kinyitni a kaput. Kissé nehézkesen, de ment.
A kert szintén gyönyörű volt. Fenyőfák között vezetett be egy kicsi ösvény, én pedig az ajtóhoz pattantam. Kipróbáltam minden maradék kulccsal (naná, hogy az utolsó volt a jó), és a megfelelővel kinyitottam. Próbáltam memorizálni, hogy melyik-melyik ajtóhoz jó, majd izgatottan benyitottam a házba. A bútoraink, és hatalmas telepakolt dobozok álltak a szobákban. Megnéztem őket. Otthon már az alaprajzon bejelöltük, melyik szoba mi lesz, de élőben valahogy az egész teljesen más volt. Az alsó emeleten egy nappalival egybenyitott konyhának, és egy WC-nek kell lennie, így eszerint próbáltam behatárolni, hol mit találok. Miután itt nem sok számomra érdekes dolog volt, felmentem az emeletre, ahol jobbról balra sorolva volt az én szobám, a fürdő, anyuék szobája, mellette pedig Aurora szobája. Aurora egyébként idén tölti az utolsó évét az oviban. Ő először teljesen kiakadt a költözés miatt, de mikor megtudta, hogy külön szobája lesz, és kaphat hörcsögöt, számára máris ez volt a legjobb ötlet.
Először a szobámba mentem be. Kék falak, óriási ágy, faparketta, amin összecsavarva áll az új, fehér szőnyegem, és egy ablak, amire ülés volt helyezve, hogy a párkányra lehessen ülni. Na meg az elengedhetetlen dobozok. Szóval, mint minden másik szoba. Az íróasztalom is bent állt, de az ágyamhoz hasonlóan csak oda volt tolva az egyik fal mellé. Imádtam ezt a szobát, mert az egyik fal ferdén el volt tolva, mivel a tető formáját vette fel. Tipikus tetőtéri szoba, amilyet mindig akartam.
Még a szobámban nézelődtem (próbáltam kitalálni, mit hova kéne tenni), mikor apuék is bejöttek. Hallottam Aurora hangját is, szóval felébredt. Lementem hozzájuk.
- Szia, hercegnő!- köszöntöttem.- Na, hogy tetszik a ház?
- Illi!- vett észre, és felém rohant. A nevem egyébként Ilaria, de ő mindig így hív. Én felkaptam, és a kezemre ültettem. Kicsit nehéz volt, de még épphogy elbírtam.- Olyan király ez a ház!- Aurora szintén még csak elkezdte a magyart, így valami különleges, direkt külföldi gyerekeknek fenntartott óvodába fog menni.
- Ugye?- kérdezte anya "megmondtam" kifejezéssel az arcán.- Gyere, megnézzük a szobádat?- kérdezte tőle, majd természetesen kishúgom szeme azonnal felcsillant, szóval leraktam, és hagytam, hogy anyuval felmenjenek körbenézni. Nekem nem volt sok kedvem még egyszer megnézni a félkész szobákat, úgyhogy a nappaliban már kirakott kanapéra ültem, és bekapcsoltam, a már szintén felszerelt tévét. Apa csatlakozott hozzám, de mivel ő egész úton vezetett, jól elfáradt, így el is aludt nemsokára.
Miután anyuék lejöttek, hárman nekiálltunk elrendezni a bútorokat. Gondolom el tudjátok képzelni. Három lány nekiáll egy házat gőzerővel berendezni. Három óra múlva (amit apu végigaludt a kanapén!) a ház teljesen készen volt. Mindent kipakoltunk, és elrendeztünk, így a ház már szinte teljesen a miénknek tűnt. De, szerintem míg egyszer nem alszol ott valahol, ahol a saját cuccaid vannak, addig az a hely nem az otthonod.
Mondjuk, az este ezek után hamar eljött. Sokat vesződtünk, meg megnéztük, hogy hol van a legközelebbi teniszpálya, meg merre van a suli, apu és anyu munkahelye, és az óvoda. A teniszről annyit, hogy kiskorom óta csinálom, és már sok versenyen is voltam. Imádom ezt csinálni. Szerintem jó is vagyok benne, de nagyképű lenne ezt így kijelenteni.
Minden esetre este fáradtan feküdtem le az új szobámban, az úgy ágyamba, amin a nemrég felhúzott kék virágos takaróm, és hozzávaló párnáim voltak. Ekkor jutott eszembe, amit egész nap elfelejtettem: holnap gimi!