Évnyitó, Osztályom, Éneklés?!

Szeptember 03. Kedd
Reggel magától kipattant a szemem, annyira izgultam az első napom miatt. Mivel anyu ma Aurorát vitte oviba, és egy ideig ott is akart maradni (megnézni az óvónőket, meg megbeszélni mindent), apu pedig már régen elment otthonról (ugyan annál a cégnél maradt, aminél Olaszországban volt, és a beosztása is maradt, így sajnos tudtam, hogy ő elment már otthonról, mint minden reggel), ezért rá kellett jönnöm, hogy egyedül kell elkészülnöm.



 Nem volt szívem felkelteni anyut. Az évnyitó miatt ünneplőt kellett venni ma, szóval magamra kaptam egy fehér inget, meg egy fekete bársony szoknyát. Csak miután felvettem az (egyébként még nyárra is vékony) anyagot, jöttem rá, hogy kint ősz van, ez pedig felháborítóan rövid. Na, akkor második összeállítás. A fehér ing maradt, hozzá pedig egy fekete szűk szárú farmert vettem fel. Ezzel már elégedett voltam. De az inghez mindenképpen meg kellett találnom a fekete "zakó" féleségemet. Az ötlettel csak az volt a baj, hogy a költözés miatt néhány ruhám elkeveredett anyuhoz, vagy apuhoz, esetleg Aurorához, a zakóm pedig ebbe a néhányba tartozott. Egy ideig még kerestem a saját ruháim között, de feladtam, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs nálam. Ha átmentem volna anyuékhoz, vagy Aurorához, akkor valószínű felébrednek (a settenkedés sosem ment nekem), tehát meg sem próbáltam, inkább feladtam, és elindultam anélkül. Lent felvettem egy kissé magas sarkú, fekete, rövid szárú csizmát. A konyhába lépve kerestem magamnak egy tálkát, majd feltöltöttem tejjel, és gabonapelyhet raktam bele. A reggeli megevése után felvettem a ballonkabátom, és a szinte teljesen üres táskám is a vállamra kaptam, majd elindultam. A telefonomon megnyitottam a térképet, amin már bejelöltem a sulit. Busszal kellett mennem, így a kijelölt buszmegállóhoz sétáltam, majd vártam az elvileg két perc múlva érkező járatot, ami utána elvisz egy a sulitól tíz perc sétára lévő megállóhoz.
A busz nem sok várakozás után megérkezett (addig én a telefonom hülyéskedtem a térképpel: megtaláltam Puki szigetét!), én meg felszálltam, és az öreg buszvezető bácsi felé mutattam a bérletemet. Ő csak unottan bólintott, én pedig sétáltam tovább. Lehuppantam egy ülésre, mellém pedig később egy középkorú nő ült. Telefonomba bedugtam a fülhallgatóm, majd mikor sikeresen kibogoztam, és felvettem, már kezdhettem is zenét hallgatni. Először egy Bruno Mars szám kezdődött el, de mivel elég szomorú volt, ezért inkább váltottam. Bob Sinclar- Cinderella. Hát, nem rossz, de nem is jó. Nekem olyan "első napos" zene kell! Így kötöttem ki Taylor Swift- You Belong With Me- jénél. Ezt végighallgattam. Nem tudom, ez miért "első napos" zene, de az. Imádom! Utána némi Avicii jött, majd Train. Anna Kendrick-től és az egész Tökéletes Hang- ból meghallgattam mindent, és csak ezután jöttem rá, hogy már jó ideje a buszon ülök. Ijedten néztem ki az ablakon (nem tudom miért, hiszen nem is ismerem a környéket), majd gyorsan ránéztem a térkép alkalmazásra. Óriási sóhaj szakadt ki belőlem. A következő után kell jeleznem.
Amint a busz újra megállt, én felálltam, és megvártam, hogy újra elinduljon- egy döcögés miatt majdnem hasra estem (mit csinálnak a magyar utakkal?!)- majd megnyomtam a gombot. Úgy egy perccel később leszálltam.
Az út két oldalán lombhullató fák díszelegtek, a járda is tele volt a leveleikkel. Elindultam amerre a térkép mutatta, majd az órára néztem. Még csak harmincöt volt, bőven ráértem, de jobb volt, mintha elkéstem volna. Elgondolkodtam, mivel üthetném el az időt. Kérdőn a lehullott levelekre meredtem. Aurora imádja a préselt leveleket. Gondoltam, szedek neki párat, addig is megy az idő. Szóval megálltam a járda közepén, és mit sem vetve arra, milyen furán nézhetek ki (amúgy is üres volt az utca), elkezdtem felszedni néhányat. Mivel meguntam a hajolgatást, leguggoltam, és úgy vettem fel még néhányat. Ekkor valaki megbökte a vállam. Nem vettem észre, szóval megrezzentem, és elvörösödve meredtem a fiúra. Gyorsan végigmértem. Szőke, kicsit göndör haja kék szemébe lógott, karakteres arcán értetlen kifejezés ült. Kétségkívül helyes volt. Kérdőn meredt rám.
- Jól vagy? Elestél?- kérdezte, én meg zavartan megráztam a fejem.
- Nem, nem. Én nem estem el, csak leveleket gyűjtök...- magyaráztam, de rájöttem, hogy egy ilyen fiúnál nem a legmegnyerőbb felvágni azzal, hogy "leveleket gyűjtesz" egyedül, az utca közepén. Na, most már mindegy.- ...mármint...- dadogtam, de a sok éve tanult magyar tudásom hirtelen eltűnt.
- Óóó... értem.- bólogatott. Már előre láttam, ahogy kelletlenül elsétál. Azonban nem lett igazam. Lehajolt hozzám, és felvett egy levelet, majd felém nyújtotta.
- Mi van ezzel? Ez elég szép. Egy...- megforgatta a tenyerében.- ...kb. ötven éves tölgyfáé lehet.- mondta. Én ledöbbenve néztem rá. Honnan tud ilyeneket? Azt hiszem látta rajtam, min gondolkodom, mert elmosolyodva megszólalt.
- A biológia a kedvencem, szóval az ilyenek... mennek nekem.- vont vállat lazán, mintha ezt bárki tudhatná.- Plusz, az anyám állatorvos, és mivel biosz szakos volt, sok mindent mesélt kiskoromban, meg most is.
- Értem. Nos, én nem értek annyira a biológiához. A húgom imádja a préselt leveleket, neki gyűjtöm.- mosolyodtam el halványan.
- Aha.- bólogatott, majd pár perccel később újra megszólalt.- Jaaa, a nevem Ben.
- Az enyém Ilaria.- mutatkoztam be, és felálltam. Ő is feltápászkodott a földről, és együtt indultunk a suli felé.
- Olasz vagy.- jelentette be, én pedig újra kérdőn néztem rá.
- A föcihez is értesz?- kérdeztem, ő meg felnevetett.
- Az apám térképész...- mosolyodott el.
- Tényleg?
- Nem.- röhögött, és én is nevettem.- Fogorvos. Csak tippeltem az olasszal.
- Hát, tényleg olasz vagyok. Félig. Idén költöztünk ide.
- Akkor te kilencedikes vagy?- kérdezte reménykedve.
- Aham.
- De jó! Én is.- felelte, és a suliig beszélgettünk. Jó volt beszélni egy korombelivel. Máskor nem nagyon szoktam.
Az évnyitó ünnepély a belső udvaron volt, szóval miután a portán megnéztük, melyik osztályba járunk (mindketten 9./B-sek vagyunk), elindultunk ki az udvarra. Többnyire már az összes osztály kint állt, de inkább a felsőbb évesek, a kilencedikesek még össze vissza mászkáltak, és nem nagyon tudták, mit hová rakjanak (táska, kabát, váltóruha- már aki hozott, én nem), és melyik sorba álljanak. Persze mi is ilyenek voltunk. Próbáltuk megtalálni az osztályunkat, ami viccesre sikerült, mert minden szembe jövő embertől megkérdeztük, hogy "hol a 9./B?". Csak én olaszul kérdeztem, Ben pedig latinul (állatorvos anyuka, meg minden...). A válaszok általában vagy értetlen nézések voltak, vagy ijedt tekintetek, vagy pedig káromkodások. De valaki például érthetetlen nyelven válaszolt a kérdésre. Csakhogy nem is olaszul, és Ben szerint nem is latinul.
Végül a tanárok is kijöttek az udvarra, és ők mondták el a kilencedikeseknek, hogy a táskát hagyják magukon, és azt is megmondták, melyik osztály hová álljon be. Mi is megtaláltuk a helyünket, hála érte egy fiatal nőnek, aki eligazított. Mint kiderült, ő az osztályfőnökünk. Rendesnek néz ki.
Az évnyitó pár perccel később elkezdődött. Az udvar közepén egy mikrofon volt felállítva, és egy középkorú férfi (gondolom az igazgató) kezdett el beszédet mondani. A szokásos "üdvözlöm az évkezdő diákokat, és külön a kilencedikeseket...stb." duma volt, meg egy himnusz. Öhm...himnusz. Jó-jó, de ki tudta, hogy énekelni kell majd a himnuszt itt? Ha tudom, megtanulom, de... na, mindegy.
A műsor végeztével az ofők bevezették az osztályukat a terembe. Mi is bementünk. A második emeleten volt a termünk, én pedig a jobb oldali padsorban foglaltam helyet. Mellém egy alacsony, hullámos szőkés hajú lány ült. Kedves arca volt, azonnal bemutatkoztunk. Lillának hívják. Miután mindenki leült, az ofőnk kezdett el beszélni.
- Sziasztok gyerekek! A nevem Welkner Dóra, én leszek az osztályfőnökötök. Mint tudjátok, ma csak három órátok lesz, mindhárom osztályfőnöki velem. Ezen, az első órán már nem sok mindent tudok csinálni, mivel már a fele elment, szóval, inkább mutatkozzon be mindenki, és mondjon el magáról valamit.- javasolta az ofő, mi pedig beleegyeztünk. Hosszú lenne mindenki bemutatkozását leírni, szóval a "Class" menüpontban tekintsétek meg inkább csodálatos osztályomat.
Az első óra ezzel telt el. A másodikon a tanárok nevét, és a tantárgyakat kellett leírnunk- egymillió óránk lesz!!! Segítsenek rajtam! A harmadikon pedig megkaptuk az órarendet. Senkinek nem volt furcsa, milyen sok ének óránk van (minden nap?), csak nekem. Lillához fordultam a kérdéssel.
- Neked is minden napra van írva énekóra?- kérdeztem tőle. Éppen a One Direction- os füzetén rajzolt valamit. Felnézett.
- Aha. De, mivel ez egy ének tagozatos osztály, én nem csodálkozom. Bár én is azt hittem, kevesebb óránk lesz!- mondta kedvesen. Ének tagozat? Tévedés. Engem anyu nem küldött ének tagozatos osztályba... igaz? Hmm... a memóriám mint egy aranyhalé.
Kétségbeesetten meredtem az órarendre. Már emlékeztem mindenre. Anyu két évvel ezelőtt kérdezte, hogy mi lenne, ha művészeti gimibe járnék. Akkor ez még nagyon királynak tűnt (Victorious-fan voltam, melyik fan mondana erre nemet?), szóval azonnal beleegyeztem. Azt hittem, végül az általános gimnáziumot jelöltük előrébb! Én nem is tudok énekelni!!
- Ilaria... jól vagy?- kérdezte, a halálra vált arcomra utalva. Gyorsan összeszedtem magam. Ezt a történetet úgysem hiszi el senki, ha meg elhiszi, akkor meg bénának néz. Szóval elmosolyodtam, és bólintottam.
- Igen, semmi baj.- feleltem, majd a kicsengő hangja szinte áldásként hatott rám. Mehettem haza gyakorolni. Mert holnapra énekesnek kell lennem! Méghozzá profinak!