A szülők, Beszélgetés, Titok

Sziasztok!
Mégis itt van a fejezet, hiszen, gondoltam, ha már egyszer megvan, akkor miért is ne. Ez a rész fontos számomra, így egy-két véleményt elfogadnék. Szóval, ha erre jársz, és esetleg van időd... akkor megköszönném.
Adriana



Vékony vonalú szemeit Dani tőle örökölte. Azonban édesanyjának kedvesebb vonásai voltak. Barna, hosszú haja tökéletesen állt, a hullámok mintha hajszálanként lettek volna belevasalva. De tudtam, hogy ez természetesen áll így, biztos voltam benne. Karcsú volt, és annyira magabiztosan állt előttem, hogy azt is biztosra vettem, tisztában van ezzel is. Testhez simuló, vörös ruhát viselt, és kedvesen mosolygott rám.
- É-én..., izé...- motyogtam és teljesen zavarba jöttem a gyönyörű nőtől. Erre ő is rájött, így segítségemre sietett.
- A fiúkhoz jöttél?- tapintott rá az ottlétem okára. Elvörösödve bólintottam. Zavart a többesszám, de ezzel is csak bebizonyosodott az igazam.
- Van itt még valaki vendégségben?- kérdeztem, de már tudtam a választ.
- Nem.- felelte Dani anyja furán, majd arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy menjek be.
- Sejtettem.- motyogtam magamban, ezzel beléptem a házba.
Ez is kétemeletes volt, mint a miénk, és hasonló. Sok fa bútort vettem észre, elegáns hely volt, legalábbis ami a nappalit illeti. Minden kellemes, barna árnyalatú volt, néhol egy kis sárgával, zölddel. Tetszett. Otthonos volt, de egészen máshogy, mint a mi házunk. Ez elegáns volt, előkelő... drága. Biztosra vettem, hogy a család nincs híján pénznek. De ízlésnek sem.
- Nagyon szép a házuk.- néztem át a vállam fölött, Dani anyukájára, aki csak szerényen elmosolyodott.
- Sok időbe telt, mire ilyenné varázsoltuk. Eléggé lelakott állapotban volt, mikor megvettük. A férjem ellenkezett is, de én mondtam neki, "Márton, hidd el, nekünk ez a ház kell!"...- ekkor valaki mögé lépett, és átkarolta a derekát. Megrezzentem, észre sem vettem az ismeretlent. Jobban megnéztem, és őt is felismertem. Dani apjával találtam szemben magam.
- Már megint a ház megvételét meséled? Elijeszted a látogatókat!- lóbálta meg mutatóujját viccből a férfi, majd egy csókot nyomott felesége fejére, és elengedte őt. Felém fordult. Akaratlanul is észrevettem, hogy végignéz rajtam. Kíváncsi lettem volna a véleményére, de tudtam, nem fogja elmondani. Legalábbis ha el is mondja, nem biztos, hogy az igazat.
- Én lennék Márton, a családfő.- nyújtott kezet a középkorú férfi. Bár a szemét biztosan az anyjától örökölte, minden másban az apjára hasonlított Dani. Szinte már ugyan az az ember volt, csak fiatalabb kiadásban. Megráztam a kezét, majd elbeszélgettem a szülőkkel. Viccesek voltak együtt. Néhány alap kérdés után (bemutatkozás, mennyi idős vagyok?, hol lakunk?, melyik iskolába járok?, milyenek a jegyeim?, stb.) az anya szólalt meg.
- A szobák fent vannak. Meg fogod találni.- biccentett a fa lépcső felé, amire egy vörös bársony szőnyeg volt terítve.- A konyhában leszünk, ha kell valami.- ezzel rámutatott az egyik ajtóra (gondolom a konyhába vezetőre) és mindketten beléptek rajta. Finom illat szökött ki a szobából. Fahéj- mosolyodtam el, majd bólintottam, és felmentem a lépcsőn. Négy szobát találtam. Gondolom egy fürdő, egy a szülők hálószobája, egy Danié... és, ahogy sejtettem. Kettő ajtón felirat is volt, elmosolyodtam, ahogy az elsőhöz léptem. Dani szobája olvastam le a körülbelül elsős írását. Mellé mindenféle autók, meg ugratók, meg robotok voltak rajzolva. Hiába tetszett, hogy rajta hagyták ezt az emléket a faajtón, mégis a pulzusom az egekbe szökött, mikor kettőt kopogtam rajta. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire kinyílt. Dani nézett ki rajta, és elkerekedett szemmel meredt rám.
- Te... mit csinálsz itt?- kérdezte és nem csak csodálkozást láttam rajta. Félelmet is.- Gyere be!- mondta sietősen, és be is rántott a szobába.
- Úristen, Dani, minek rángatsz?- kérdeztem tőle ártatlan arcot vágva, de pontosan tudtam, hogy miért teszi. Magamban már megterveztem mindent. Magabiztosnak kell lennem.
- Én... mit keresel itt?- nyögött fel és tényleg nagyon félt.
- Tudod, valami roppant érdekes dolgot vettem észre ma az oldaladon.- kezdtem bele a történetembe vigyorogva, miközben kényelmesen elhelyezkedtem egy széken a szobában. Lassan, megfontoltan beszéltem hozzá, elvégre nekem volt időm. Ő csak falfehér arccal figyelt engem. Ennél biztosabb már nem is lehetnék benne, hogy igazam volt.- Gondolom, sejtésed sincs, hogy mi lehetett az...- néztem rá felvont szemöldökkel. Adtam neki egy kiutat. Jobb, ha most beszámol mindenről, mint ha hagyja, hogy folytassam. De csak megrázta a fejét.
- Nem tudom, miről beszélsz.- kissé megacélozta magát. Hangja magabiztosságról árulkodott, de a szeme egész mást mutatott.
- Ó, oké.- mosolyogtam rá a nyertesek mosolyával. Ebből nem magyarázza ki magát.- Akkor folytatom is, ha nincs semmi mondanivalód.- pillantottam rá újra. Furán nézett rám. Vettem a célzást, bólintva folytattam.- Éppen nézegettem az oldalt, mikor hirtelen észrevettem valamit. A családodként megjelölt ismerősök.- ahogy kimondtam a szavakat, még nagyobb szemekkel meredt rám. De továbbra is tartotta magát.
- Egyke vagy?- kérdeztem némi szünet után hirtelen. Egy pillanatig sem gondolkozott a válaszon.
- Igen.- vágta rá.
- Aha. Akkor biztosan rosszul láthattam valamit...- emeltem a kezemet a államhoz, és látványosan elgondolkodtam. Erre kissé megkönnyebbült.- És, mindez biztos?- kérdeztem meg még egyszer.
- Igen, biztos. Ilaria, miről hablatyolsz?- kérdezte. Felnevettem.
- Pocsék színész vagy, tudod?
- Mi?- értetlenkedett.
- Akkor újra megkérdezem. Te egyke vagy?
- Igen, már mondtam!- jelentette ki kissé hangosabb hangnemben.
- Jó.- álltam fel az ajtóhoz lépve. Figyelte minden mozdulatomat, mintha bármelyik pillanatban előhúzhatnék egy bombát a zsebemből, és robbannánk.
- Milyen fura, hogy itt négy szoba van!- szólaltam meg újra egy kis csendet követően. Megrezzent, de nem válaszolt. A padlót bámulta.- Az egyik a te szobád, a másik gondolom a szüleidé... apropó, találkoztam velük lent. Nagyon kedves emberek!- bólintott.- De, visszatérve a szobákra. Mi van a másik kettővel? Azok mik?- kérdeztem meg. Dani már vészesen fehér arccal huppant le az ágyára. Na ne már! Miért akkora titok ez? Ezt nem gondoltam volna róla. Egészen nőtt az értéke a szememben. Elvégre, ha ilyen...
- Egy fürdő. Az egyik egy fürdő.- válaszolt, én pedig továbbra is kérdőn néztem rá.
- A másik?- tettem fel a döntő kérdést. Kihúzom belőle, akkor is.
- Az...- kezdte, de megakadt.- ... nem mondhatom el.- jelentette ki halkan.
- Mi?!- kiáltottam fel hitetlenül. Kiestem a szerepemből.- Dani, a fenébe már, tudom! Hagyd abba ezt a nevetséges titkolózást!- kiáltottam kikelve magamból és az ajtóhoz léptem.
- De... nem tehetem. Megígértem neki!- kapott utánam és elkapta a csuklómat. Ekkor rájöttem. Erre egy megoldás lehet csak.
- Te nem bízol bennem?- kérdeztem elkerekedett szemmel. Egy pillanatra ő is lefagyott.
- Miért is bíznék?- kérdezett vissza értetlenül. Végiggondoltam. Már éppen vissza akartam vágni, de nem sikerült. Miért is bízna? Én sem bíztam benne akkor.
- Jogos.- ültem mellé az ágyra.- De attól még biztos vagyok benne, hogy tudom. És te is biztos lehetsz benne.
- Beköpsz minket?- kérdezte ijedten. Elmosolyodtam. A beszélgetés egész más fordulatot vett innentől. Sajnáltam, hogy ilyen voltam vele. Hogy akkor, a telefonnál azt tettem, amit. Fura. Az sors próbákat állít eléd, és ha nem jól válaszolsz a kérdésekre, akkor lemaradsz valamiről. Bár, azt a próbát Dani állította elém. Simán megcsinálhattuk volna a fiúkkal azt a hülyeséget, Danit cseppet sem érdekelte volna. Azt mérte vele, hogy mennyire lennék megbízható, ha elmondaná a titkukat. És elrontottam.
- Dehogy.- válaszoltam a kérdésére.
- Köszönöm.- biccentett felsóhajtva, és lehajtotta a fejét.
- Én köszönöm. És sajnálom.
- Mit?
- Köszönöm, hogy megbízol bennem és sajnálom, hogy én nem bíztam meg benned. De... alig ismerlek, akkor mégis hogyan várhattad el, hogy...- kezdtem, de rájöttem, hogy hülyeség vitázni. Csak magamat védem vele. Ezúttal, be kell vallanom, hogy hibáztam.- Oké, hagyjuk, az én hibám volt.- tettem fel a kezem "feladom" stílusban.- Akkor, én megyek is. Nem érdemlem meg a titkot, szóval... majd egyszer, ha érdemes leszek rá.- intettem és felálltam az ágyról.- Amúgy, szép a szobád.- mondtam még, ő pedig elmosolyodott.
- Köszi. Szóval, majd ha érdemes leszel, találkozunk.- köszönt el, és már éppen léptem volna ki, mikor a sors máshogy döntött. Megváltást kaptam, és ekkor az ajtó kinyílt. És belépett Dani tökéletes hasonmása. Az ikertestvére.