Gondolatok, Forma1 láz, Lelepleződés

Sziasztok!
Először is azt szeretném mondani nektek, hogy a blognak új design-ja lett, mint látjátok. Remélem tetszik nektek, nekem nagyon bejön, de "ízlések és pofonok"! Ehhez hozzátartozik az is, hogy új főszereplőnk van,  egy ismert személy az, Palvin Barbara. Már régóta szerettem volna őt egy blogomba szereplőnek, és hát... itt is van. Tudom, néhányotok szerint ettől "tucatblog" lesz ez, mert mindenhol ő a főszereplő, de ha nem tetszik, nem muszáj így elképzelned Ilariát. Én ilyennek képzelem, és ezt megosztottam veletek, de nem kötelező őt képzelni a karakternek. Kreativitás, képzeljétek el ti is! ;)
Másodszor, ezúton is köszönöm Samantha Row-nak a design-t, nagyon szép lett, gyönyörű az egész!
Harmadszor, ez egy 'potya-fejezet', mert a hétvégén nem tudom, hogy hozok-e majd, de nem akarok elmaradást, szóval itt lenne.
Adriana
Jó olvasást a fejezethez, ez már a sztori egyik legfontosabb pontja, remélem, tetszeni fog. Kommenteljetek, vagy amihez kedvetek van, nyugodtan!


Miután hazaértünk az orvostól, otthon elkészítettem a millió (+1) házit, amit kaptunk, és készültem holnapra. Lehet, hogy csak nekem volt ilyen sok, nem tudom, én mindig is a lusták csoportjába tartoztam. És emiatt hogy hiányzott a szieszta! Minden nap! A magyarok teljesen máshogy működnek, mint mi. Mi napközben, és kora reggel nem mozdulunk ki, de a későbbi órákban, este, teljesen aktívak vagyunk. Bezzeg ők! Ők minden egyes nap korán reggel kelnek, és lefekszenek már nyolckor! Persze a fiatalok mások, de nálunk a fiatalok is durvábbak, a bulizást illetően, mint itt- már amennyire én tudom. Nehéz megszokni. Ráadásul a pizza!
Valószínűleg fintorogtam, miközben a gondolatmenetem folytattam magamban, mert amikor anya benyitott az ajtón, rögtön rákérdezett, hogy min szörnyülködöm ennyire. Szó szerint ezt mondta.
- Csak elgondolkodtam. - legyintek, majd végignézek rajta.
Elöl a szemébe lógó, vörös hajtincseit egy barna csattal hátra kötötte, ami kiemelte arccsontját, és szemeit. Csillogtak. Amióta itt éltünk, sokszor vettem már ezt észre. Ha anya valamit a fejébe vett, akkor azt végre is hajtotta, bármi áron, ez igaz. És rávett téged is, akkor is, ha ellenkeztél. Ez is igaz. De ezért kárpótolt téged azzal az örömmel, amit utána láthattál rajta, mikor a tervét valóra váltotta. Ilyenkor kivirult, és bár nem volt kifejezetten szép nő, mégis annak láttad. Érdekes, hogy a szépség mennyi mindentől függ. Kiskoromban, mikor azzal csúfoltak az iskolában, hogy csúnya vagyok, és hasonlók, mindig azt mondta nekem: "Nem attól lesz szép egy nő, hogy sminkeli magát, vagy hogy márkás ruhái vannak. Hanem attól, hogy kiegyensúlyozott és mosolyog. Ha mosolyogsz, lepipálsz mindenkit, az összes lányt, bármilyen szépnek is tartják magukat. Az, aki gonosz, nem lehet szép. Hidd ezt el nekem, jó? Mosolyogj! Na, hadd lássam!" És unszolt engem, egészen addig, amíg el nem mosolyodtam. Én pedig hittem neki. Idővel nem érdekelt, hogy mások szépnek látnak-e. Mert én annak láttam magam. Megtanultam kezelni az ilyen embereket, és ezzel vége is lett a csúfolódásnak. Bár, hozzáteszem, így is egyedül maradtam. De inkább voltam egyedül, mint ilyen emberekkel. Na, elkalandoztam, folytassuk is.
- Akkor jól van. - mosolygott rám, és már ment volna kifelé, mikor eszébe jutott valami. Visszafordult.- Nem jössz le hozzánk? Megnézünk egy filmet apáddal.- jelentette ki. Már végeztem a tanulással, szóval beleegyeztem.
Sok gondolkodás, és érvelés után az Alkonyat sorozatot néztük. Zsinórban mind a négyet. Gondolom nem kell elmondanom, hogy ki nyert az érvelésnél... (muhahahaaa!). Öhm... anyuval többségben voltunk. Szegény apu nem igazán értette, hogy ez a film nekünk miért tetszik, de hatalmas tapsot neki, mert egyetlen beszólást mondott csak az elején, és mivel anyuval mindketten szúrós szemmel néztünk rá, ezért csendben maradt, egészen a negyedik rész légvégéig. Utána viszont mintha muszáj lett volna, úgy ugrott fel, és már szaladt is. Kérdeztük, hova megy. A válasza az volt, hogy fürödni. Miután kérdőn néztünk rá, ezt mondta: "Bemocskoltam a szememet ezzel a sorozattal!". Felnevettünk, de mikor visszaült, már egyáltalán nem volt ilyen jó a kedvünk. Ráfagyott a mosoly az arcunkra, amikor apu berakta a saját filmjét. Pontosabban egy felvételekkel teli DVD-t. Forma1...
HELP ME!!!- ez volt az első gondolatom, csupa nagy betűvel. De, jelentem, hogy túléltem, megnéztünk... nem igazán figyeltem, nem tudom, hogy hány futamot, de a végére már beleivódott a látásomba a köröző autók képe, így még akkor is a pályát láttam, mikor lehunytam a szemem. De legalább apu büszke lehet a hősies tettemre. Anyu megunta, és inkább nekiállt a vacsorának, szóval mire vége lett, már úgy válaszoltam anyu kérdésére (ami egyébként az volt, hogy kérek-e még levest), hogy "kerékcsereee, Buttonnak sietnie kell a boxba!!!". Hmm... megártott? Lehet...
Vacsora után gyakoroltam egy kicsit az angol nyelvű kottából - természetesen Aurora segítségével - és még egyszer átnéztem mindent, hogy biztos legyek benne, bepótoltam az összes tantárgyból mindent. Ezek után unalmamban végül is a gép előtt kötöttem ki. Felmentem a közösségi oldalra, és a tervem az volt, hogy végigpörgetem az oldalt, és nagy vonalakban megnézem, mi történt. De nem így lett. Ugyanis valami erő Dani oldalára irányított (mondanom sem kell, teljesen véletlenül az egerem megtalálta a keresőmezőt, az ujjaim véletlenül a neve betűire estek a billentyűzeten, és a mutatóujjam ügyetlenségemben az "enter"-re dobbantott. Így volt!!). Itt pedig végignéztem, hogy mik voltak a falán. Pörgött az oldal, és felismertem néhány profilt. A képekről, a lányokkal. A sok-sok általános iskolás lány úgy néz ki továbbra is szívén viselte Dani sorsát. Nagyon örültem ennek, mondhatom. Viszont megakadt a szemem valami máson. A családját néztem, a profilokat. És akkor... azonnal megismertem. Elkerekedett szemmel meredtem a képernyőre, ami olyat mutatott, amit nem akartam elhinni. Becsapva éreztem magam, szinte azt tartottam valószínűbbnek, hogy megőrültem, és/vagy rosszul látok. Gondolkodás nélkül kerestem meg a házszámukat. Hála istennek, megtaláltam, publikus volt. Felugrottam az ágyról. Végignéztem magamon. Fekete cicanadrág, amit kis csillagok borítanak, és egy sárga, kapucnis felső, amin "Lazy Song" felirat van, és Bruno Mars vigyorog rajta. Sokat alkudoztam érte a netes oldalon, de az enyém lett. Szokásos, otthoni melegítő volt rajtam, de elfogadhatónak tituláltam, így gyorsan felkaptam rá egy dzsekit, és egy sálat tekertem lazán a nyakamra, majd hirtelen eszembe jutott valami, így a tükör felé fordultam. Hajam kiengedve omlott a vállamra. Végül egy vállrándítással hagytam úgy, ahogy van, és kirobogtam a szobámból a minimális sminkemmel a fejemen.
Szüleim persze nem értették, mi ez a sietség, de elmondtam nekik, hogy az egyik barátomhoz megyek a szomszéd utcába (mint kiderült, csak három utcával van arrébb a házuk- köszönet, Google-map), így elengedtek egy "nyolcra legyél itthon" válasszal. Bajlódtam a kulccsal, amit végül a magamhoz vett válltáskába dobtam, a telefonom mellé. És már mentem is végig az utcán, szinte futva, rohanó sétával. Köszöntem a szomszéd Jani-bácsinak, mire ő elmosolyodva ordított nekem egy sziát, a süketsége miatt. De végül nem lehetett erre rájönni, mert olyan volt, mintha direkt kiáltott volna. Mivel én már bőven elhaladtam mellette, így csak magam mögött hallottam reszelős, mély hangját.
Végül feladtam a gyors-sétát, és teljes sebességgel rohantam a célomhoz, befordultam a megfelelő utcában (a kiíráson leellenőriztem, jó utca-e az), és megálltam a megfelelő házszám előtt. Lihegve támaszkodtam a térdemre (jó kondiban vagyok/voltam/leszek mindig...), és csengettem. Ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy ez nem volt olyan jó ötlet. Gyomrom görcsölt a hirtelen rám törő izgalomtól, és már fordultam volna vissza, mikor késő volt.
- Szia! Mi járatban vagy itt, kedvesem?- kérdezte Dani édesanyja- már ha a közösségin jól láttam a profilképet.