Hazaút, Lilla, Aurora

Őszintén szólva a kezdeti ijedtség után a buszon csekkoltam az osztályom, és kiderült, hogy ez kezdő osztály (vagy micsoda). A lényeg az, hogy csak olyat vesznek fel, aki általánosban kitűnő volt énekből, emelt szintű óraszáma volt belőle, de nem járt külön tanárhoz. Olaszországban minden második nap volt énekem, és szerettem is, szóval végül is nem olyan rossz a helyzet. Ráadásul ha felvettek, akkor elhiszik rólam, hogy tudok énekelni. Hááát... valamennyire tudok is, de nem vagyok profi.

Otthon anyu várt rám az ebédlőben.
- Szia kicsim, milyen napod volt?- kérdezte mikor észrevett.- Hű, milyen csinos vagy!- dicsért meg.
- Ma volt az évnyitó, és azért vagyok így öltözve.- válaszoltam meg az egyik kérdését.- Amúgy jó napom volt. Megkaptam az órarendem, bemutatkoztam a többieknek, és tudom a tanáraim nevét. Te tudtad, hogy ez egy művészeti gimnázium?
- Igen, hiszen tegnap este beszéltünk róla, mikor megnéztük, hogy hol van. Nincs emlékezetkiesésem, drágám!- simogatta meg a homlokom, otthagyott, és felment az emeletre. Hm... tényleg megbeszéltük. Aranyhal? Azt hiszem túloztam. Én még annál is rosszabb vagyok! Fogjuk a költözésre, jó? Legalább hadd higgyem, hogy normális vagyok. Na, mindegy.
Bár most már nem féltem az énekléstől annyira, mégis érdekelt, hogy hányadikként vettek fel. Rémlett valami zeneelméleti felvételi is, és nem nehéz kitalálni, miért írtam meg. Szóval rákerestem a neten. A suli honlapján könnyen megtaláltam a sorrendet. Nem volt semmi különös. Igazából úgy középtájon voltam, hetedikként. Mindig is négyes-ötös tanuló voltam, és ez nekem meg is felelt. Oké, szóval vannak nálam rosszabbak. Az első ember egyébként Juli volt, rémlett nekem, hogy ki ő. Aranyos lány volt, márkás cuccokkal. Igazából nem volt vele semmi bajom. Tipikus "apuci-pici-lánya" típus volt szerintem.
Ha már egyszer bekapcsoltam a gépem, akkor már felnéztem a közösségikre is. Volt néhány osztálytársamtól jelölés, és Lilla kérte a telefonszámom is, meg hogy hívjam fel. Kérdőn néztem az üzenetre. Visszajelöltem mindenkit, majd elküldtem neki a számot. Az üzenetből következtetve valami fontosat akart mondani. Úgy fél perc múlva már csörgött is a mobilom. Ismeretlen, sejtettem.
- Szia!- köszöntött izgatottan Lilla.
- Heló!- köszöntem vissza kérdőn. Nem értettem a hangszínében rejlő izgalmat.
- Óóó...- esett le neki két perc csönd után, hogy arra várok, mondja el, miért hívott fel.- Csak azért hívtalak, mert ez különleges alkalom.- jelentette be, mintha ebből már tudnom kéne mindent.
- Mi?
- Hát ez!- kiáltott fel nevetve.- Most először beszélünk egymással mobilon! És én most kaptam meg a tanév első új telefonszámát!- örvendezett lelkesen. Felnevettem.
- Hű, ez tényleg... szuper.- válaszoltam neki, és ő rögtön le is zárta a témát, és valami teljesen másról kezdett beszélni. Körömlakkokról, azt hiszem. Nem tudom, hogyan, de mire leraktuk (úgy egy órával később), megbeszéltük, hogy ugyan abba a vércsoportba tartozunk. Ööö... :D
Bepakoltam másnapra, majd elővettem a kottafüzetet, amit ének órán használni fogunk. Inkább angol dalok szerepeltek benne, így próbáltam valami szörnyű kiejtéssel énekelgetni, de nem ment nagyon. Egy embert tudtam a családban, aki értett angolul.
Aurora szobájába mentem. Kishúgom éppen babázott. Nála ez annyit jelentett, hogy szó szerint kínozta szegény barbie-babákat.
- Kotta van nálad?- nézett fel. Ha jól láttam, éppen az egyik műanyag baba haját nyírta le.
- Aham. Angolul van és szeretném jó kiejtéssel énekelni. Segítesz?- kérdeztem angyali arccal.
- Jap!- kiáltott fel lelkesen, én pedig hálásan elmosolyodtam.- Na és, mit énekelsz?- kérdezte rögtön rátérve a témára. Azt hiszem ilyen volt a "tanár" énje.
- Ööö... ezt.- mutattam rá az egyik dalra, ő meg ránézett. Egy ideig olvasgatta, majd megszólalt.
- Oké, kezdd el!- engedelmesen a kottára néztem, és énekeltem a dallamot. Azt hittem Aurora majd közbeszól, ha valamit rosszul csinálok, de a dal végégig meg sem szólalt. Komoly arccal meredt rám. Mikor befejeztem, és levittem a hangom, kíváncsian meredtem rá. Egy percig meg sem szólalt, utána elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Elvörösödve álltam, és néztem, hogyan röhög a hat éves húgom az angol kiejtésemen- hozzáteszem jogosan.
Aurora öt teljes percig röhögött rajtam, néha abbahagyta, majd újra elkezdett nevetni. Végül vett egy nagy levegőt, és szórakozottan kezdett el végre beszélni.
- Nos...- megakadt, és majdnem megint elnevette magát, de végül nagy nehezen megállta.- A kiejtésed szörnyű.- jelentette ki nemes egyszerűséggel. Hogy tud ilyen mondatokat mondani hat évesen?!
- Tudom, ezért jöttem.- válaszoltam szégyenkezve.
- Ööö... akkor kezdd el újra, én meg majd mondom, ha bakizol.
És nekiálltam. Gondolom mondanom sem kell, hogy az első szavamnál leállított, és egész este énekeltem, de utána már legalább valamennyire ment. Fáradtan feküdtem le aludni, és ráadásul holnap kezdődött az első "igazi" iskolanap. De nem volt mit tenni. Egy gyors fürdés, majd mentem is lefeküdni.
Az első napomról: egy -talán- barát, sokk, és egy -talán- barátnő. Oooké... O.o