Wááá! Több, mint 100 oldalmegjelenítés!!!
Köszönöm. Nagyon. Örülök. Tényleg nagyon-nagyon boldog vagyok. Pipáljatok, kommenteljetek, vagy írjátok le, milyen az új design- ezúttal saját. De először is: katt a továbbra emberek!
Szeptember 04. Szerda
Reggel az ébresztőm hangjára keltem. Csodás volt, mondhatom. A kezdeti kómásság után kiválasztottam egy ruhát, amit tökéletesnek tartottam. Azért tökéleteset, mert a tegnapi ünneplős nap után ma először kellett általunk választott ruhákban menni. Egyszóval: ma derült ki mindenki igazi ízlése. Ez hat szó volt... na mindegy.A már kipakolt ruháim között matattam. Végül egy kék ingnél, és egy virágmintás szűk szárú farmernél döntöttem. Miután megelégedtem a ruhámmal, gyorsan a fürdőbe siettem, ahol feltettem egy egyszerű sminket, majd megfésülködtem. Ezek után a kedvenc parfümöm felé vettem az irányt. Miután fújtam magamra egy kicsit az Ange ou Demon -ból, lementem az emeletre, ahol már érződött a reggeli illata. Anya már teljesen készen volt, apa viszont ma esti műszakban dolgozott, így ő még ráérősen kortyolgatta a jegeskávéját, és olvasgatta az újságot. Magyarul. Elképzelni sem tudom, mégis mennyit értett belőle, de én azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy fordítva tartja.
Nekiálltam a reggelizésnek. Gyorsan megettem néhány gofrit, meg hozzá olyan szószt (nem jut eszembe a neve...) majd felvettem a cipőm és a kabátom. Miután a tükörben megigazítottam a szerelésem, felkaptam a táskám- a felkapás óriási túlzás arra, amit csináltam. Nem tudtam felkapni, olyan nehéz volt, szóval inkább felszenvedtem.- meg elköszöntem anyuéktól. És indulhattam is. Tegnap valamennyire megjegyeztem az útvonalat, szóval ma próbáltam nem telefont bámulva mászkálni, mint egy őrült, hanem magamtól eltalálni a suliig. Megdicsértem magam, mert a buszmegállóig eljutottam, és a buszt sem késtem le. Egyedül ültem a leszállásig. Nem voltak olyan sokan.
Az ismerős utcán sétáltam, és tébolyogtam egy ideig. Megint találkozni akartam Bennel. De ő nem jött. Már az is megfordult a fejemben, hogy előbb jött, mint én, és feleslegesen tipródok itt, mert ő már a suliban van, mikor megjött.
- Heló, Ilaria!- köszöntött.
- Szia.- mosolyodtam el. Ben egy kötött pulcsit viselt fekete farmerral és tornacipővel. Helyes volt, kétségkívül helyes, de nem nekem. Mármint, "én is nőből vagyok", meg minden, de nem voltam belé szerelmes. Nem éreztem semmi különöset.
- Nincs neked beceneved?- tette fel a kérdést kis hallgatás után hirtelen, én pedig meglepődtem. Egy ideig gondolkodtam, mit mondhatnék neki. Bár Aurora becéz engem, de az inkább csak azért van, mert még kicsi, és mindenkit, meg mindent becenévvel lát el. De végül is, miért ne mondjam el?
- Hát, a kishúgom mindig Illinek hív, de az nem annyira becenév...- magyaráztam, miközben elkezdtünk sétálni a suli felé.
- Hm...- gondolkodott Ben, majd elvigyorodott.- Mit szólsz a Riához?- magamban tudtam, hogy bármit is szólok, ez már maradni fog, már ahogy a mosolyából következtettem.
- Oké.- egyeztem bele. Nem is olyan rossz. Ria.
- Na jó, Ria.- mosolygott rám.- Egyébként milyen órával kezdünk?
- Izé... asszem törivel.- Ben elhúzta a száját.- Én sem rajongok érte, de legalább utána magyar lesz.- kérdőn bámult rám.
- Az miért jó?
- Szeretem a magyart...- vontam vállat elvörösödve.
- Olasz vagy, de jó vagy a magyarban, és szereted?- világított rá, milyen fura ez.
- Csak félig olasz.- javítottam ki, megnyomva a szót.- És kisgyerekkorom óta tanulok magyart, miért ne szerethetném?- szálltam vitába mosolyogva.
- Ne akarj vitatkozni velem, Ria.- figyelmeztetett összehúzott szemmel. Álltam a tekintetét.- Ahhoz te kevés vagy!- mondta drámaian, de sütött a hangjából, hogy csak viccel.
- Óóó... értem- értem.- bólogattam.- Szóval félsz tőlem, és próbálsz lerázni, hogy elkerüld a bukást.- löktem oldalba. Ben felröhögött.
- Wow, Garcia! Nem is tudtam, hogy ilyen harcias vagy!
- Mit is mondhatnék.- nevettem fel én is. Elértünk a suli elé. Beléptünk, majd az osztályunk felé vettük az irányt.
A teremben teljes káosz uralkodott. Krisz, az emós fiú éppen morogva próbált rászólni a fiúkra (nem értettem, mit mond, olyan halkan beszélt), Krí, a tipikus rocker ordított vele, hogy "miért ilyen szerencsétlen, és miért nem beszél hangosabban már?!", Niki a telefonjával vitázott (éppen leszidta, amiért a volt pasija- aki dobta- nem írt neki... hogy miért szegény telefonnak kellett ezért bűnhődni, azt nem tudom), Bibi egy teli retikül sminkcuccot elővéve azt hiszem éppen megigazította az egy kiló sminket, ami az arcán volt, Juli csendben ült, és nézte a kavalkádot maga körül, Imi letámadott azzal, hogy tényleg IPhone-om van-e, mert a Facebook oldalamon ezt látta, Lilla szintén hozzám beszélt, megsúgta, hogy "miért van körülöttem minden helyes fiú???", Ron pedig a haverján röhögött és ordítozott neki. A haverja, Nándi, éppen két padot rakott egymásra (!), majd arra rá két széket (!!!), és az egyikre fel akart ülni (!!!!!!!!!), mondván az az ő "trónja". A nem túl stabil trónra próbált felmászni, mikor... és akkor egyszerre az az egy pillanat, mintha lelassult volna. Mindenki oda nézett. Krisz és Krí is abbahagyták a vitát, Niki elkerekedett szemmel nézett fel a telefonjából, Bibi kezéből kiesett a sminkes tasak, így a tartalmának egésze a földre hullott, Juli ijedten sikított fel, Imi megfordult, és ledermedve nézte az eseményeket, Lilla pedig belém kapaszkodva rémülten nézett rám. Nándi, miközben felmászott, magára rántotta az egyik padot, rajta a két székkel, amik éppen a feje felé haladtak. Leguggolt, így akart védekezni, de ez nem segített semmit rajta. Én eszméltem fel leghamarabb az ijedtségből, és azonnal a remegő fiú, és a pad közé vetettem magam, kezem az arcom elé emelve. Lehunytam a szemem, nem is mertem nézni, ezzel mekkora sérülést okozok magamnak. Az adrenalinszintem a fellegekben volt, és nem érdekelt, mi fog történni. Segíteni akartam. Újra kómás állapotban voltam, mintha most ébredtem volna fel. Éreztem, ahogy a kezemre esik az első, majd a második szék is, ami a lábamon végezte. Sípcsonton vágott, végül pedig az asztal zuhant le, amit sikerült megtartanom. Nem is tudtam felfogni a hihetetlen fájdalmat. Kinyitottam a szemem. Az egész osztály engem bámult. Elvörösödve próbáltam felállni, de a pad még mindig félig leborulva a karomra volt támasztva. Fel akartam állni, és legalább a visszarakni a másik pad tetejére, de amikor a kezemmel el akartam tolni, hihetetlen fájdalmat érzetem. Vörös folt éktelenkedett az alkaromon, de sejtettem, hogy nem fogom megúszni ennyivel, már ahogy a fájdalomból ítéltem. Felnyögtem, összeráncoltam a homlokom. Nándi még mindig sokkos állapotban volt, de ő eszmélt fel leghamarabb, és azonnal felállt, majd levette a karomról a padot.
- Ilaria, jól vagy?- kérdezte szinte sírva Lilla. Felé fordítottam a fejem, és óvatosan bólintottam, majd letettem magam mellé a karjaimat. Eközben az egy mozdulat közben háromszor tudtam volna ordítani.
- Eltört a karja, hülye, hogy lenne már jól?- fordult felé idegesen Krí. Ekkor lépett be az ajtón egy számomra is meretlen fiú. Barna haja a szemébe lógott, látszott rajta, hogy sietett. Kapucnis pulcsi és farmer volt rajta. A fájdalom ellenére átfutott rajtam valami, de nem tudtam vele foglalkozni.
- Itt meg mi történt?- kérdezte idegesen a fiú. Szemével körbenézett, próbálta összerakni a képet, de nem igazán sikerült neki. Egy összedőlt padsor, egy megszeppen osztály, egy egész sminkkészlet a földön, széttört rúzsokkal, amik elkenődtek, és alapozófoltokkal, valamint egy fájdalommal teli arcú lány, és Nándi, aki dadogva magyarázta a helyzetet az ismeretlennek.
- L...ledőlt a pad, meg a székek, é...és...r...rám esett volna, ha... ha Ilaria n...nem se...segít.- válaszolt elhalt hangon. A fiú gyorsan bólintott, és szinte repülve jött hozzám oda.
- Mid fáj?- kérdezte. Hangja nyugtató volt.
- Semmim.- makacskodtam. Ragaszkodtam hozzá, hogy nekem nem fáj semmim. De az a tekintet. Átható, hitetlen, aggódó.
- Ja, persze.- nézett a szemembe idegesen.- Na, akkor mid fáj?- kérdezte újra.
- Talán kicsit a kezem, meg a lábam.
- Oké.- leguggolt hozzám, majd valahogy felsegített, és lassan, rátámaszkodva kibotorkáltunk a teremből. Még hallottam Nándi utolsó mondatát, a fiúhoz intézte.
- Te a mi osztályunkba jársz?
A srác az orvosi szobába vezetett. Finom illata volt. Próbáltam fájdalom helyett az illatra koncentrálni. Nem ment. Felnyögtem a szúró fájdalomtól. A karomra néztem. Most már lilás, kékes, néhol zöldes árnyalatot vett fel. A lábam nem láttam, de sejtettem, hogy az is hasonlóan fest.
- Mindjárt ott vagyunk.- közölte a fiú.
- M...mi...-dünnyögtem, ő pedig azonnal felém fordította a fejét.- Mi...a...n...neved?- kérdeztem, ő pedig hitetlenül felnevetett. Rossz szokásom, hogy ha valami ijesztő történik velem, akkor próbálom hülyeségekkel elterelni a figyelmem. Például ilyenekkel.
- Komolyan ez érdekel, miközben valószínűleg eltörted a kezed, és a lábad is meghúztad?- kérdezte, én pedig halványan elmosolyodtam, de inkább vicsorgás lett belőle.- Oké, nos, a nevem Dani. Te meg gondolom Ilaria vagy. És sejtésem szerint nem magyar.
- O...ol...lasz.- nyögtem ki. A fájdalomtól teljesen szaggatottan beszéltem.
- Értem. Nos, Ali, megjöttünk.- Ali? Két becenév? Mégis tetszett. Mert ő adta. Öhm... szerelem? Mindegy.
Ott álltunk az orvosi előtt. Dani bekopogott, és benyitott a szobába. Nem volt valami nagy, ez volt a legalsó emelet legvégén található szoba. Halvány sárga falak, egy kis faasztal, amin szétszórt iratok találhatóak, hozzá egy szék és egy fehér betegágy. A falon magasságot mérő csík, alatta pedig egy mérleg. Egy másikon különböző nagyságú betűk a jó látás mérésére. A doktornő felénk fordult, mikor beléptünk, és Dani segített leülni az ágyra, majd elmesélte a harminc év körüli nőnek, hogy mi történt. Már amennyit tudott.
- Rendben. A fiatalember menjen órára, te pedig tűrd fel a gatyád szárát. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj.
- Doktornő, nem lenne jobb, ha maradnék, és miután megvizsgálta, tájékoztatnám az osztályfőnököt és Ilaria szüleit? Biztosan az osztály is aggódik érte, főleg a fiú, akit megmentett...- magyarázott Dani. A doktornő elgondolkodott, mennyire jó ötlet ez, majd végül beleegyezett. Én örültem ennek a legjobban. Megadtam anyu számát, aki valószínűleg apuval még otthon volt. Azután a doktornő (mint később megtudtam, Dr. Benedek Szonja, azaz Dr. Szonja) megvizsgálta a lábam, ami szerinte nincs eltörve, de azért egy ideig még pihentetni kell, a kezemről viszont nem sok jóval tudott szolgálni. Azt mondta, biztos, hogy eltörtem, de nem tudja, hogy mennyire vészes. Legnagyobb sajnálatomra Dani ezután elment szólni mindenkinek. Dr. Szonja bekötötte a kezem, és adott fájdalomcsillapítót, amitől viszont olyan kába lettem, hogy nem azért sántítottam, mert fájt a lábam, hanem mert szó szerint nem bírtam megállni a lábamon.
Ültem az ágyon, és vártam a fejleményeket.
- Akkor te voltál a hős?- kérdezte a doktornő, én pedig elmosolyodtam.
- Inkább b-béna voltam. Lehet, hogy N-nándi simán el...ugrott volna onnan, csak én za...zavartam meg. Akkor most lehetett volna hallani egy nagy p-puffanást, ő kapott volna egy osztályf-főnökit, ami meg sem kottyan neki, sőt még a hírnevének is jót tesz, én pedig nem ülnék itt törött kézzel, és fájó lábbal.- kezdett hatni a gyógyszer, jó erős lehetett, de legalább jobban lettem tőle. Mármint, az túlzás, hogy jobban lettem tőle, de már nem éreztem a fájdalmat annyira.
- Lehet. De ha nem ugrik el, akkor viszont fejbe találja, ha jól értem, amit az a fiú magyarázott. Ha a te karod eltörte, gondold el, mit csinált volna az ő fejével az a pad, meg azok a székek.- válaszolta, miközben egy papírt és tollat vett elő, majd ráfirkantott valamit a papírlapra.
- Itt egy igazolás mára. Majd add oda az osztályfőnöködnek, szerintem még ma, vagy küldd el valakivel.- nyomta a kezembe. Ekkor belépett a szobába anyu. Ijedt tekintettel nézett végig rajtam.
- Jól vagyok, anya.- nyugtattam, kevés sikerrel, mert szerintem nem hitt nekem.
- Drágám, dehogy vagy jól! Hiszen eltört a kezed, és... a lábad is?- nézett a sípcsontomra.
- Nem, csak a keze tört el. A lába csak meghúzódott.- jelentette Dr. Szonja.
- Értem. Menjünk a kórházba, Ilaria.- mondta anyu, én pedig felálltam, és mellé lépkedtem.
- Viszlát!- nézett a doktornőre anyu, és én is elköszöntem. Míg én kijutottam a suliból, anya odaadta az igazolásom az osztályfőnöknek.
Beültem az autóba, anya pedig mellém. A balesetről faggatott (végül beadtam a derekam, és elmondtam az egészet, bár dadogva, és kissé kábán. Természetesen megvan a véleménye az osztályomról...), majd megérkeztünk a kórházhoz.
Fehér falak, fehér ágyak, minden nagyon tiszta és szép. Leültünk a váróban, és nem annyira sok várakozás után egy orvos begipszelte a kezem, és bekötötte a lábam, valamint egész további hétre ágynyugalmat rendelt el nekem. Szuper. És utána egészen decemberig nincs tesi! Dupla hurrá!
Hazamentünk, és én be lettem parancsolva az ágyba, apu pedig mellém lett parancsolva, mivel anyának el kellett mennie dolgozni. Én úgy döntöttem, megnézek egy-két filmet, mert a nap végéig még sok idő van, apa pedig egy ideig még maradt, és azt hiszem próbálta felfogni, mi a jó nekem abban, ha egy volt Playboy nyuszi kínlódását nézem, miközben új munkát talál (igen, A házinyuszi-t néztem). Végül inkább beszélgetni próbált.
- Anyád azt mondta, hogy egy fiú szólt neki, hogy baleseted volt...- kezdte.
- Aham.- bólintottam, és nem igazán figyeltem rá. Jobban érdekelt Shelly.
- Hogy hívják?- kérdezte apu gyanakvóan. Leemeltem a tekintetem a TV-ről, és apára néztem.
- Dani.
- Milyen Dani?- szemében máris láttam a kialakuló összeesküvés-elméletet.
- Nem tudom. Ma jött először, azt hiszem.- feleltem óvatosan.
- Lógott?- kérdezte "most megvagy!" hangon.
- Nem hiszem.
- Akkor biztos...- kezdte volna újra, de sóhajtva rászóltam.
- Apu! Tegnap nem volt, ma pedig csak az első óra előtt voltam ott. Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy lekísért az orvosiba, és szólt nektek.- magyaráztam. Apának persze már mindegy volt. Éppen meg akartam szakítani egy újabb kérdésben, mikor megállított.
- Jó, abbahagyom, de akkor válaszolj egy kérdésre még.- sóhajtva bólintottam.- Fogjuk itt látni?
- És ha csak...- félbeszakított.
- Te is tudod, hogy értem.- elhallgattam, és csendesen válaszoltam.
- Jó lenne.
- Megyek, felakasztom az ajtó fölé a puskát.- jelentette ki, és felállt, majd kiment. Hitetlenül nevettem fel, de bennem kavargott az is, hogy akkor most szerelmes vagyok...-e?
- Hát, a kishúgom mindig Illinek hív, de az nem annyira becenév...- magyaráztam, miközben elkezdtünk sétálni a suli felé.
- Hm...- gondolkodott Ben, majd elvigyorodott.- Mit szólsz a Riához?- magamban tudtam, hogy bármit is szólok, ez már maradni fog, már ahogy a mosolyából következtettem.
- Oké.- egyeztem bele. Nem is olyan rossz. Ria.
- Na jó, Ria.- mosolygott rám.- Egyébként milyen órával kezdünk?
- Izé... asszem törivel.- Ben elhúzta a száját.- Én sem rajongok érte, de legalább utána magyar lesz.- kérdőn bámult rám.
- Az miért jó?
- Szeretem a magyart...- vontam vállat elvörösödve.
- Olasz vagy, de jó vagy a magyarban, és szereted?- világított rá, milyen fura ez.
- Csak félig olasz.- javítottam ki, megnyomva a szót.- És kisgyerekkorom óta tanulok magyart, miért ne szerethetném?- szálltam vitába mosolyogva.
- Ne akarj vitatkozni velem, Ria.- figyelmeztetett összehúzott szemmel. Álltam a tekintetét.- Ahhoz te kevés vagy!- mondta drámaian, de sütött a hangjából, hogy csak viccel.
- Óóó... értem- értem.- bólogattam.- Szóval félsz tőlem, és próbálsz lerázni, hogy elkerüld a bukást.- löktem oldalba. Ben felröhögött.
- Wow, Garcia! Nem is tudtam, hogy ilyen harcias vagy!
- Mit is mondhatnék.- nevettem fel én is. Elértünk a suli elé. Beléptünk, majd az osztályunk felé vettük az irányt.
A teremben teljes káosz uralkodott. Krisz, az emós fiú éppen morogva próbált rászólni a fiúkra (nem értettem, mit mond, olyan halkan beszélt), Krí, a tipikus rocker ordított vele, hogy "miért ilyen szerencsétlen, és miért nem beszél hangosabban már?!", Niki a telefonjával vitázott (éppen leszidta, amiért a volt pasija- aki dobta- nem írt neki... hogy miért szegény telefonnak kellett ezért bűnhődni, azt nem tudom), Bibi egy teli retikül sminkcuccot elővéve azt hiszem éppen megigazította az egy kiló sminket, ami az arcán volt, Juli csendben ült, és nézte a kavalkádot maga körül, Imi letámadott azzal, hogy tényleg IPhone-om van-e, mert a Facebook oldalamon ezt látta, Lilla szintén hozzám beszélt, megsúgta, hogy "miért van körülöttem minden helyes fiú???", Ron pedig a haverján röhögött és ordítozott neki. A haverja, Nándi, éppen két padot rakott egymásra (!), majd arra rá két széket (!!!), és az egyikre fel akart ülni (!!!!!!!!!), mondván az az ő "trónja". A nem túl stabil trónra próbált felmászni, mikor... és akkor egyszerre az az egy pillanat, mintha lelassult volna. Mindenki oda nézett. Krisz és Krí is abbahagyták a vitát, Niki elkerekedett szemmel nézett fel a telefonjából, Bibi kezéből kiesett a sminkes tasak, így a tartalmának egésze a földre hullott, Juli ijedten sikított fel, Imi megfordult, és ledermedve nézte az eseményeket, Lilla pedig belém kapaszkodva rémülten nézett rám. Nándi, miközben felmászott, magára rántotta az egyik padot, rajta a két székkel, amik éppen a feje felé haladtak. Leguggolt, így akart védekezni, de ez nem segített semmit rajta. Én eszméltem fel leghamarabb az ijedtségből, és azonnal a remegő fiú, és a pad közé vetettem magam, kezem az arcom elé emelve. Lehunytam a szemem, nem is mertem nézni, ezzel mekkora sérülést okozok magamnak. Az adrenalinszintem a fellegekben volt, és nem érdekelt, mi fog történni. Segíteni akartam. Újra kómás állapotban voltam, mintha most ébredtem volna fel. Éreztem, ahogy a kezemre esik az első, majd a második szék is, ami a lábamon végezte. Sípcsonton vágott, végül pedig az asztal zuhant le, amit sikerült megtartanom. Nem is tudtam felfogni a hihetetlen fájdalmat. Kinyitottam a szemem. Az egész osztály engem bámult. Elvörösödve próbáltam felállni, de a pad még mindig félig leborulva a karomra volt támasztva. Fel akartam állni, és legalább a visszarakni a másik pad tetejére, de amikor a kezemmel el akartam tolni, hihetetlen fájdalmat érzetem. Vörös folt éktelenkedett az alkaromon, de sejtettem, hogy nem fogom megúszni ennyivel, már ahogy a fájdalomból ítéltem. Felnyögtem, összeráncoltam a homlokom. Nándi még mindig sokkos állapotban volt, de ő eszmélt fel leghamarabb, és azonnal felállt, majd levette a karomról a padot.
- Ilaria, jól vagy?- kérdezte szinte sírva Lilla. Felé fordítottam a fejem, és óvatosan bólintottam, majd letettem magam mellé a karjaimat. Eközben az egy mozdulat közben háromszor tudtam volna ordítani.
- Eltört a karja, hülye, hogy lenne már jól?- fordult felé idegesen Krí. Ekkor lépett be az ajtón egy számomra is meretlen fiú. Barna haja a szemébe lógott, látszott rajta, hogy sietett. Kapucnis pulcsi és farmer volt rajta. A fájdalom ellenére átfutott rajtam valami, de nem tudtam vele foglalkozni.
- Itt meg mi történt?- kérdezte idegesen a fiú. Szemével körbenézett, próbálta összerakni a képet, de nem igazán sikerült neki. Egy összedőlt padsor, egy megszeppen osztály, egy egész sminkkészlet a földön, széttört rúzsokkal, amik elkenődtek, és alapozófoltokkal, valamint egy fájdalommal teli arcú lány, és Nándi, aki dadogva magyarázta a helyzetet az ismeretlennek.
- L...ledőlt a pad, meg a székek, é...és...r...rám esett volna, ha... ha Ilaria n...nem se...segít.- válaszolt elhalt hangon. A fiú gyorsan bólintott, és szinte repülve jött hozzám oda.
- Mid fáj?- kérdezte. Hangja nyugtató volt.
- Semmim.- makacskodtam. Ragaszkodtam hozzá, hogy nekem nem fáj semmim. De az a tekintet. Átható, hitetlen, aggódó.
- Ja, persze.- nézett a szemembe idegesen.- Na, akkor mid fáj?- kérdezte újra.
- Talán kicsit a kezem, meg a lábam.
- Oké.- leguggolt hozzám, majd valahogy felsegített, és lassan, rátámaszkodva kibotorkáltunk a teremből. Még hallottam Nándi utolsó mondatát, a fiúhoz intézte.
- Te a mi osztályunkba jársz?
A srác az orvosi szobába vezetett. Finom illata volt. Próbáltam fájdalom helyett az illatra koncentrálni. Nem ment. Felnyögtem a szúró fájdalomtól. A karomra néztem. Most már lilás, kékes, néhol zöldes árnyalatot vett fel. A lábam nem láttam, de sejtettem, hogy az is hasonlóan fest.
- Mindjárt ott vagyunk.- közölte a fiú.
- M...mi...-dünnyögtem, ő pedig azonnal felém fordította a fejét.- Mi...a...n...neved?- kérdeztem, ő pedig hitetlenül felnevetett. Rossz szokásom, hogy ha valami ijesztő történik velem, akkor próbálom hülyeségekkel elterelni a figyelmem. Például ilyenekkel.
- Komolyan ez érdekel, miközben valószínűleg eltörted a kezed, és a lábad is meghúztad?- kérdezte, én pedig halványan elmosolyodtam, de inkább vicsorgás lett belőle.- Oké, nos, a nevem Dani. Te meg gondolom Ilaria vagy. És sejtésem szerint nem magyar.
- O...ol...lasz.- nyögtem ki. A fájdalomtól teljesen szaggatottan beszéltem.
- Értem. Nos, Ali, megjöttünk.- Ali? Két becenév? Mégis tetszett. Mert ő adta. Öhm... szerelem? Mindegy.
Ott álltunk az orvosi előtt. Dani bekopogott, és benyitott a szobába. Nem volt valami nagy, ez volt a legalsó emelet legvégén található szoba. Halvány sárga falak, egy kis faasztal, amin szétszórt iratok találhatóak, hozzá egy szék és egy fehér betegágy. A falon magasságot mérő csík, alatta pedig egy mérleg. Egy másikon különböző nagyságú betűk a jó látás mérésére. A doktornő felénk fordult, mikor beléptünk, és Dani segített leülni az ágyra, majd elmesélte a harminc év körüli nőnek, hogy mi történt. Már amennyit tudott.
- Rendben. A fiatalember menjen órára, te pedig tűrd fel a gatyád szárát. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj.
- Doktornő, nem lenne jobb, ha maradnék, és miután megvizsgálta, tájékoztatnám az osztályfőnököt és Ilaria szüleit? Biztosan az osztály is aggódik érte, főleg a fiú, akit megmentett...- magyarázott Dani. A doktornő elgondolkodott, mennyire jó ötlet ez, majd végül beleegyezett. Én örültem ennek a legjobban. Megadtam anyu számát, aki valószínűleg apuval még otthon volt. Azután a doktornő (mint később megtudtam, Dr. Benedek Szonja, azaz Dr. Szonja) megvizsgálta a lábam, ami szerinte nincs eltörve, de azért egy ideig még pihentetni kell, a kezemről viszont nem sok jóval tudott szolgálni. Azt mondta, biztos, hogy eltörtem, de nem tudja, hogy mennyire vészes. Legnagyobb sajnálatomra Dani ezután elment szólni mindenkinek. Dr. Szonja bekötötte a kezem, és adott fájdalomcsillapítót, amitől viszont olyan kába lettem, hogy nem azért sántítottam, mert fájt a lábam, hanem mert szó szerint nem bírtam megállni a lábamon.
Ültem az ágyon, és vártam a fejleményeket.
- Akkor te voltál a hős?- kérdezte a doktornő, én pedig elmosolyodtam.
- Inkább b-béna voltam. Lehet, hogy N-nándi simán el...ugrott volna onnan, csak én za...zavartam meg. Akkor most lehetett volna hallani egy nagy p-puffanást, ő kapott volna egy osztályf-főnökit, ami meg sem kottyan neki, sőt még a hírnevének is jót tesz, én pedig nem ülnék itt törött kézzel, és fájó lábbal.- kezdett hatni a gyógyszer, jó erős lehetett, de legalább jobban lettem tőle. Mármint, az túlzás, hogy jobban lettem tőle, de már nem éreztem a fájdalmat annyira.
- Lehet. De ha nem ugrik el, akkor viszont fejbe találja, ha jól értem, amit az a fiú magyarázott. Ha a te karod eltörte, gondold el, mit csinált volna az ő fejével az a pad, meg azok a székek.- válaszolta, miközben egy papírt és tollat vett elő, majd ráfirkantott valamit a papírlapra.
- Itt egy igazolás mára. Majd add oda az osztályfőnöködnek, szerintem még ma, vagy küldd el valakivel.- nyomta a kezembe. Ekkor belépett a szobába anyu. Ijedt tekintettel nézett végig rajtam.
- Jól vagyok, anya.- nyugtattam, kevés sikerrel, mert szerintem nem hitt nekem.
- Drágám, dehogy vagy jól! Hiszen eltört a kezed, és... a lábad is?- nézett a sípcsontomra.
- Nem, csak a keze tört el. A lába csak meghúzódott.- jelentette Dr. Szonja.
- Értem. Menjünk a kórházba, Ilaria.- mondta anyu, én pedig felálltam, és mellé lépkedtem.
- Viszlát!- nézett a doktornőre anyu, és én is elköszöntem. Míg én kijutottam a suliból, anya odaadta az igazolásom az osztályfőnöknek.
Beültem az autóba, anya pedig mellém. A balesetről faggatott (végül beadtam a derekam, és elmondtam az egészet, bár dadogva, és kissé kábán. Természetesen megvan a véleménye az osztályomról...), majd megérkeztünk a kórházhoz.
Fehér falak, fehér ágyak, minden nagyon tiszta és szép. Leültünk a váróban, és nem annyira sok várakozás után egy orvos begipszelte a kezem, és bekötötte a lábam, valamint egész további hétre ágynyugalmat rendelt el nekem. Szuper. És utána egészen decemberig nincs tesi! Dupla hurrá!
Hazamentünk, és én be lettem parancsolva az ágyba, apu pedig mellém lett parancsolva, mivel anyának el kellett mennie dolgozni. Én úgy döntöttem, megnézek egy-két filmet, mert a nap végéig még sok idő van, apa pedig egy ideig még maradt, és azt hiszem próbálta felfogni, mi a jó nekem abban, ha egy volt Playboy nyuszi kínlódását nézem, miközben új munkát talál (igen, A házinyuszi-t néztem). Végül inkább beszélgetni próbált.
- Anyád azt mondta, hogy egy fiú szólt neki, hogy baleseted volt...- kezdte.
- Aham.- bólintottam, és nem igazán figyeltem rá. Jobban érdekelt Shelly.
- Hogy hívják?- kérdezte apu gyanakvóan. Leemeltem a tekintetem a TV-ről, és apára néztem.
- Dani.
- Milyen Dani?- szemében máris láttam a kialakuló összeesküvés-elméletet.
- Nem tudom. Ma jött először, azt hiszem.- feleltem óvatosan.
- Lógott?- kérdezte "most megvagy!" hangon.
- Nem hiszem.
- Akkor biztos...- kezdte volna újra, de sóhajtva rászóltam.
- Apu! Tegnap nem volt, ma pedig csak az első óra előtt voltam ott. Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy lekísért az orvosiba, és szólt nektek.- magyaráztam. Apának persze már mindegy volt. Éppen meg akartam szakítani egy újabb kérdésben, mikor megállított.
- Jó, abbahagyom, de akkor válaszolj egy kérdésre még.- sóhajtva bólintottam.- Fogjuk itt látni?
- És ha csak...- félbeszakított.
- Te is tudod, hogy értem.- elhallgattam, és csendesen válaszoltam.
- Jó lenne.
- Megyek, felakasztom az ajtó fölé a puskát.- jelentette ki, és felállt, majd kiment. Hitetlenül nevettem fel, de bennem kavargott az is, hogy akkor most szerelmes vagyok...-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése