Sziasztok!
Bocsánat a majdnem egy hét késésért, de a netem nem működött, így nem tudtam hozni a bejegyzést. Remélem tetszik majd...
Talán kicsit elkéstem vele (kicsit...), de nagyon köszönöm az immáron 300- nál is több (!!!!) oldalmegjelenítést. Tényleg boldoggá tesz, hogy ennyien nézitek rendszeresen, és olvassátok a blogot!
Adriana
És akkor jöjjön a rész. Katt a továbbra emberek!!
Fura volt elhinni, hogy az a srác, aki segített az orvosiig elmenni, aki (Nándi állítása szerint) sokat beszélt rólam, aki az üzenetet küldte... Szóval hogy ő az a srác, akiről a képek készültek. És eddig szinte semmilyen kép nem volt fent róla, most pedig, mikor én szerelmes leszek belé, hirtelen ötven különböző "lányokkal pózolok" kép is lesz. Mintha minden ellenem dolgozott volna. De nem tudtam beszélni senkivel. Lillával nem mertem, azután, hogy ő előre szólt nekem, a többieket pedig jóformán semennyire sem ismertem még, úgyhogy ismeretségünk kezdetén nem akartam őket letámadni a szívügyemmel. Nem maradt más, mint gyerekes módon tervezgetni, hogy mit mondok majd neki "akkor ha...". Amire semmi ésszerű ötletem nem volt. Nem tudtam mit mondani, mert bárhogyan nézzük, ő nem akart járni velem. Szóval velem nem kezdett ki, és nem volt miért dühöngenem. Csak azért voltam rá mérges, mert más lányokkal láttam együtt. De ehhez jelenleg semmi közöm nem volt.
Délutánig megnéztem néhány filmet, majd lassan szállingóztak haza a családunk tagjai. Addigra már be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót, így igyekeztem nem hülyeségeket csinálni, inkább csak bámulni a TV-t, és Cameron Diaz-t. Már volt némi tapasztalatom a begyógyszerezett-énemmel kapcsolatban, és tudtam, ilyenkor nem szabad komoly döntéseket hoznom.
Éppen a távirányítót szuggeráltam (próbáltam megjegyezni, hogy melyik gomb mire jó, mert ezt soha nem bírtam megcsinálni), mikor csengettek. Anya nyitott ajtót, és beengedett valakit. Tudtam, hogy fiú, mert apu megint a vadászatról kezdett beszélni, és a különféle puskákról, amiket "nagyon jól ismer, és profin használ". Azonban ezúttal tudtam, ki érkezett. Megismertem a megnyugtató hangot. Lassan beszélt, fesztelenül mondott néhány mondatot apu felé, majd illedelmesen köszöntötte anyut is, végül pedig hallottam a lépteit felfelé a lépcsőn. Minden pillanattal egyre nyugtalanabb lettem, mert eljött az "akkor ha..." rész, de rájöttem, hogy nincs jogom bármit mondani.
Aztán... aztán, mondjatok bármit, egyszerűen elszállt a düh, ami bennem volt. Mert rájöttem, hogy azok a képek engem nem érdekelnek. Nem én vagyok rajta, és talán van rá magyarázat is. Engem pedig csak ő érdekelt. Semmit nem akartam tudni, csak arra koncentráltam, hogy ő itt van, és miattam van itt. Még rám is meglepetésként hatott a hirtelen vélemény megváltoztatásom, így csendben néztem, amint belép az ajtón, és elmosolyodik.
- Heló, Ali!- mosolygott rám derűsen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt rám hatással minden rezzenése.
- Szia!- mosolyogtam vissza halványan. Vártam, hogy mondjon valamit, de meglepődtem, mikor egyszerűen leült az ágyamra, és a tévémre szegezte a tekintetét. Tudtam, hogy a szeme sarkából engem figyel, és nem a tévét.
- Láttad a képeimet?- kérdezte, én pedig a saját nyálam nyeltem félre. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de végül válaszoltam. Továbbra is a filmet "nézte".
- Igen. Ma tetted ki, nem?- érdeklődtem, ő pedig felém kapta a fejét. Értetlenül nézett rám, de visszafojtott mosollyal tartotta az álarcát. Min mosolygott??? Én csak vártam, hogy mi lesz a vége a játékunknak.
- De. Ma.- válaszolt egyszerűen. Nekem pedig ekkor esett le. Azóta is meg volt nyitva a Facebook oldala a laptopomon! Próbáltam észrevétlenül, mintha csak úgy lezárnám, vagy valami, bezárni az oldalt, de ő kíváncsian a képernyőre nézett. Ahogy közelebb hajolt, éreztem a melegséget, ami belőle áradt. Zavartan próbáltam kissé arrébb húzódni, de a testem nem engedelmeskedett. Néztem, ahogy váltakoznak az arcán az érzelmek. Végül semmit nem tudtam leolvasni róla. Bezártam az oldalt. Kínos volt. Egy ideig mindketten csak néztük a filmet, majd megszólalt.
- Ezek szerint nézed az oldalamat.- jelentette ki, mintha nem lenne nyilvánvaló. Elvörösödtem. Most direkt rákérdezett?
- Láttam róla az értesítést, és megnéztem.- vontam vállat, mintha véletlen lenne. Fészkelődtem, mert kezdett zavarni a közelsége. Észrevette ezt, így bocsánatkérőn arrébb húzódott. Nem értettem, hányadán állok vele. És egyáltalán miért jött? Gondoltam, majd beszél, ha akar, szóval míg ő a tévémet bámulta, én inkább a gépemre fordítottam a tekintetem és az egyik tenisz meccset kezdtem nézni online. Mai fiatalok. Én csendben nézem a laptopomra, ő meg a tévére. Hmmm... kapcsolatunk nem is lehetne virágzóbb.
- Hoztam neked házit...- kezdte, én pedig bólintottam.
- Köszi.
- Az ének borzalmas. Az a tanár meg akar minket ölni.- jelentette ki, nekem pedig több nap óta először jutott eszembe az ének.
- Úúú...- húztam el a számat.- Énekeltetek már?
- Nem.- megkönnyebbültem. Még nem maradtam le mindenről.- Csak feladott tíz oldal zeneelméletet. Belepusztulok!- mosolyodott el keserűen. Kék szemeibe néztem. Nem kellett volna, mert elvesztem a szempárban.
- Hát, akkor gondolom menned is kell. Holnap is van ének, nem?- kérdeztem. Nem értettem, az egész ittléte alatt fura volt.
- De. De, szívesen vagyok veled.- jelentette ki. Először beleremegtem az elöntő boldogságba, de nem bírtam beleélni magam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hány lánynak mondta még ezt? És azoknak, akikkel a képeken van? Nekik is ezt mondta? Én is csak egy vagyok a sok közül? Nem értettem.
- Oké.- mondtam rá sem nézve.
Hmmm... talán csak hagynom kéne magam???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése