Telefonhívások, Harag, Ki vagyok?

Nem értettem semmit. Azt, hogy miért volt velem ilyen fura, hogy mi volt az a mosoly, a képeket, és összességében semmit sem. Viszont egy valami nyilvánvaló volt: miattam jött. És nekem ennél több nem kellett. Úgyhogy, miután ezt tisztáztam magamban, mást is végig kellett gondolnom. Például, hogy én nem leszek egy a sok közül. Eldöntöttem, mit akarok. Magabiztosabb voltam, mint eddig bármikor, bármiben. Már volt egy tervem.



- Akkor, mit csináljunk?- kérdezte Dani, én pedig vállat vontam.
- Film?- mosolyodtam el.
- Jó. Mit nézzünk?- kérdezett vissza.
- Hmmm... vannak ott DVD-k, választhatsz te.- biccentettem a fejemmel a tévém alatti állványra. Dani felállt, majd leguggolt a tévé elé, és a borítókat nézegette. Végül kivett egyet, és berakta. Ahogy elindult a Micimackó, vörös lett a fejem.
- Azt... azt még kiskoromban néztem.- magyarázkodtam zavartan. Rendes volt, nem nevetett ki, csak bólintott visszafojtott vigyorral. Leült mellém, és nézte, ahogy Micimackó mézet eszik. Egy idő után mindkettőnknek nevetséges lett a helyzet, és végigröhögtük az egész filmet.
Dani a film vége után hazament, én pedig észre sem vettem, milyen késő van már. Az első alkalom, hogy járt nálam. Ajj már... szerelem!
Szeptember 06. Péntek
Reggel boldogan ébredtem, mivel a lehető legjobban aludtam (és ennek abszolút semmi köze nem volt ám ahhoz, hogy az ágyam azon felén, amin Dani ült, az ő illata maradt. Áh, ugyan!). Viszont ezen kívül ma volt az utolsó napja száműzetésemnek. Vagyis, hétfőn már mehettem suliba! Oh, yeah!
Oké, abbahagytam. Nos, a pótolással egész jól haladtam, és az énekkel már készen is voltam, úgyhogy nem izgultam annyira. Ami miatt volt okom izgulni, az inkább a társasági életem volt. Féltem, hogy így, hogy kihagytam az első hetet- ha az csak három napos volt is- már teljesen megfeledkezett rólam mindenki. Talán már megszokták, hogy nem vagyok ott. Talán. Remélem, hogy nem.
A lábam már alig fájt, tulajdonképpen csak akkor, ha nagyon megerőltettem, és teljes súlyommal ránehezedtem. Így hát ma már nem voltam teljes ágynyugalomban, mehettem a házban ahova akartam. Bár egyedül ez nem sokat segített. Reggelente mindig beszéltem Lillával, ez mondjuk segített. Ma például felhívott, és nem SMS-ezett nekem.
- Szia!- köszöntem.
- Heló!- köszöntött vidáman.
- Mi újság?- érdeklődtem.
- Olyan boldog vagyok!- kiáltott fel boldogan.
- Miért?
- Mert ma van az utolsó napja, hogy otthon vagy! Juppííí!- visongott. Örültem, hogy ő nem felejtette el. Legalább ő tutira várja, hogy menjek suliba.- Amúgy, nem vagy szomorú.- jelentette ki. Összeráncoltam a szemöldököm.
- Miért lennék az?
- Hát, tudod... a Dani-ügy miatt...- felelte vonakodva.
- Ja, hát, nem tudok rá mit mondani. Semmi közöm nincs hozzá. Nem vagyok a barátnője. Talán van rá magyarázat...- kezdtem, de ő megszakított.
- Ali, te hogy magyarázod azt, hogy ennyi lánnyal van közös képe?- még mindig egyvalami jutott eszembe a becenevemről. Lilla rájött erre.- Úgy értem, Ilaria.- javította magát gyorsan. Felnevettem.
- Ugyan, még te is úgy becézel engem.
- Mert mindenki ezt csinálja.
- De hát ott sem vagyok, ki hív engem?
- A híred megmaradt. Te vagy a suli elsős "hőse".- magyarázta, nekem meg elakadt a szavam. Én? Beszélnek rólam, mikor nem vagyok ott?
- Kik?
- Sokan, nem tudom a nevüket. Ez történt mostanában. Mit hittél, hogy majd elfelejtik másnapra? Megmentettél valakit, Ali. Ez azért nem semmi!
- Ugyan már! Csak...
- Igen, "csak segítettél".- fejezte be helyettem.
- De hát tényleg!
- Jó, értem. Na és, hogy vagy?- váltott inkább témát.
Beszélgetésünk abbahagyása után nem sokkal újra csörgött a telefonom. Értetlenül meredtem az ismeretlen számra, de végül felvettem.

- Cső, Ali!- szólt bele kis csend után (amit én „végighalóztam”) az egyik fiú.

- Szia!- köszöntöttem várakozón egyik osztálytársamat. Egy idő után leesett neki, hogy arra várok, hogy bemutatkozzon.

- Imi vagyok.- röhögött fel.

- Oké.- most erre mit lehet mondani? Mivel eddigi beszélgetésünk nem is volt igazi beszélgetésnek mondható, és szerettem volna jóban lenni vele, ezért inkább csevegni kezdtem.- Mi újság? Miért hívtál?

- Semmi, csak gondoltuk felhívunk, hogy ne unatkozz.- De rendesek!

- Ó. Köszi. Halálra unom itt magam.

- Gondoltam. Mit csinálsz?

- Teleshopot nézek.- nevettem fel a kijelentésemre. Imi is röhögött.

- Az jó. Képzeld, van egy tök jó alkalmazás a telefonokra: a festmények festőjét kell kitalálni, én tegnap kezdtem, de már végig is…- már éppen őrült magyarázásba kezdett, mikor hirtelen elhallgatott.

- Csőváz Ali!- ordított bele valaki a telefonba. Vájdalmasan felnyögtem.

- Mit csinálsz, beszakad a dobhártyám!- nevettem. A háttérben valaki- azt hiszem Krí- idiótázta le az illetőt.

- Kihangosítalak.- tájékoztatott Imi. Így már hallottam Lilla hangját, aki azt kérdezgette, hogy „kivel beszéltek?” a fiúk pedig azt válaszolták, hogy titkosinformáció. Hát, oké. :D

- Velem, Lilla!- kiáltottam. Az, hogy ki az a „velem”, azt már nem mondtam meg. Nos, erre nem gondoltam akkor. Lilla hangja egy pillanatra elment, majd újra hallottam őt. A nevemet kiáltotta, és a fiúkat piszkálta, hogy hadd jöjjön már ide.

- Nem tudom, mit csináltok a háttérben, de engedjétek ide Lillát!- szóltam rájuk.

- De ez egy szigorúan titkos tárgyalás, nem jöhet ide!- jelentette ki Imi komolyan. Felröhögtem. Még párszor próbáltam rávenni a fiúkat, hogy engedjék oda, de végül feladtam.

- Nyugi Lilla, majd beszélünk suli után.- nyugtattam barátnőmet, aki szünet nélkül siránkozott a fiúknak. Ők persze olyan feltételeket szabtak ki, hogy „csak akkor, ha megcsókolsz mindannyiunkat” vagy „akkor, ha megadod a számod” és hasonlók. Öhm… a durvábbakat nem mondanám el, és azt sem, milyen szóhasználattal mondták el ezeket- még ezt a kettőt is. Lilla… nos, vele kegyes volt a természet, így én ezt nem csodáltam.

- Jó. Szia, Ali!- köszönt el tőlem, és inkább elment. Azt hiszem. Fura volt így az osztályunkat hallani. Mintha csukott szemmel tapogatóztam volna egy helyen. Kívülállónak éreztem magam.

- Heló!- köszöntem el én is tőle. Igazából így is hallott volna, szóval nem tudom, miért akart odajönni minden áron, de végülis mindegy. Majd délután elmondja.

- Szeretnél itt lenni egy teljes napig?- kérdezte hirtelen Imi, és már a hangjából tudtam, hogy valamit kitalált.

- Ööö… hogy érted ezt?- kérdeztem bizalmatlanul.

- Elteszem a zsebembe a telefonom, de nem raklak le. Ha csendben maradsz, akkor nem veszik észre. Mintha itt lennél az órán, de nem látnál, csak hallanál.- magyarázta. Szinte hallottam a mosolyát. Igazából nem volt rossz ötlet, a fiúk is benne voltak, de én viszakoztam.

- Jó lenne, de… nem is tudom. Biztos jó ötlet ez?- kérdeztem.

- Ne már, Ali, gyerünk.- győzködött az egyikük. Azt hiszem Nándi haverja. Ekkor a háttérben meghallottam Dani hangját. Ezúttal nem volt nyugodt. Egy komoly mondatától elhallgatott mindenki. Elkérte a mobilt. A hirtelen kialakult csendet feszülten hallgattam, míg végül Imi újra megszólalt.

- Visszaállítom rendesre. Már csak én hallak.- jelentette. Ekkor fura hang következett, sistergés. Utána egy puffanás. Mintha odadobta volna a telefont. Dani azonnal beleszólt.

- Ne hallgass rájuk. Csak szórakoznak veled.- jelentette ki. Összehúztam a szemöldököm.- Figyelj, ebből semmi jó nem lesz, ne csináld ezt, ne bízz bennük!

- Mi? Nyugi, ez csak egy hülye ötlet, nem öngyilkosságra bátorítanak!- értetlenkedtem. Szerintem jogosan tettem. Jött egy hülyeség, és ő rögtön felkapta a vizet, mintha csak olyan nagy dolog lett volna, és teljes komorsággal óva intett engem. Ez csak szerintem fura?

- Igen, de…- elakadt a hangja.

- Mi az?

- Ne csináld.- mondta újra, lassan, tagoltan beszélve, hangsúlyozva minden szavát. Egyre inkább éreztem úgy, hogy ő szórakozik velem. Fura volt most is, és tegnap délután is. Velem ne játszadozzon. Hirtelen tört ki belőlem a kérdés.

- Miért? Benned miért kellene bíznom?- semmi válasz. Már azt hittem, elment, mikor újra megszólalt.

- Semmiért.- felelt halkan, és lerakta. Nagy szemekkel pislogtam a telefonom kijelzőjére. Ez mi volt? Most meg mi történt? Ez… elképesztő. Azonnal lelkiismeretfurdalásom volt. Hogy mondhattam ilyet neki? De ettől függetlenül: mi a baja? Ez… nem tudom. Vajon most mérges rám? Hülye kérdés, persze hogy az. De miért? Jó, nem voltam vele túl kedves, és ő csak segíteni akart, de megijesztett. Olyan komoly volt, mintha élet-halál kérdése lett volna, hogy egy ilyen baromságot megvalósítunk-e. Talán a többiek mondtak valamit, amit én nem hallottam? Hiába vártam, a mobilom nem csörrent meg egész nap. Esélytelen volt, de mégis reméltem, hogy felhív, hogy megbeszéljük. De végülis: miért tette volna? Nem vagyok neki senki sem. Csak egy buta lány az osztályból, aki az első napja óta rajta lóg. Ez vagyok én.