Nándi, Hero, Üzi

Amint Nándi bemutatkozott, a szüleim rájöttek, hogy "ez nem az a fiú", így hagyták, hogy feljöjjön hozzám. Kopogást hallottam az ajtómon.


- Az apád vadász?!- kérdezte falfehér arccal, megilletődve. Felnevettem, ő pedig végignézett rajtam. Arcszíne nem változott, és a látszólag laza kezdés nem változtatott a beszélgetésünk hangulatán.
- Jól vagyok.- mondtam egyszerűen, ő meg rájött, hogy észrevettem, ahogy engem néz.
- Ó, Ali, én annyira sajnálom! Tényleg, nagyon- nagyon. És nagyon hálás vagyok! Ha te nem vagy ott, meghaltam volna!- erre a kijelentésére megráztam a fejem.
- Ne túlozz, csak segítettem neked. Nem várok érte semmit sem. Bárki megtette volna.
- Én... tartozom neked egy életen át! Tehetek érted valamit? Elhoztam a házikat, meg jegyzetet is, de bármiben segítek! Én... nagyon köszönöm!- dadogott zavartan, és nem is tudta, mit mondjon. Láthatóan megijedt a szituációtól.
- Semmiség, Nándi, ne aggódj, minden rendben van, és köszönöm a jegyzetet. Nem kell tenned semmit, komolyan. Jól vagyok.- győzködtem, de ő lelkiismeretesen nézett a szemembe.
- Hát... hát akkor rendben.- bólogatott, mintha magát próbálná meggyőzni a dologról.
- Na jó... lenne itt egy dolog.- feleltem mosolyogva, megszánva őt. Azonnal felém fordult, minden mozdulatomat követve. Szeme felcsillant.
- Mi az? Megcsinálok bármit!
- Rajzolj a gipszemre.- kértem, ő pedig kissé csalódottan fogadta el, hogy nem tud túl sok mindenben segíteni nekem.
Mellém ült az ágyra, amiben felültem, és elraktam az ölemből a laptopom. Kezébe nyomtam egy csomag színes alkoholos filcet, ő pedig végignézte őket, majd sötétkékkel ráírt a karomra.:
"Ali is a hero. Thanks!"
Sajnáltam őt. A szomorú arcát, azt, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzám, hogy hálás volt, és hogy vissza akarta fizetni a "tartozását", de nem tudta, hogyan, és még sok más miatt. Témát váltottam.
- Honnan tud mindenki az új becenevemről?- kérdeztem értetlenül.
- Hát, miután Dani visszajött az orvosiból, kérdezősködött az osztály, hogy hogy érzed magad, meg eltört-e valamid, meg ilyenek, ő pedig így szólított. És, mivel ez a második napon volt, és még senki nem ismert, gondoltuk...- magyarázta Nándi.
- Óóó.- esett le, és igyekeztem nem mutatni a zavarom, hogy Dani került szóba.
- Sokat beszél rólad. Ismeritek egymást? Mármint régebbről.- na, erre a mondatra azonnal elvörösödtem, és legszívesebben vigyorogva éljeneztem volna, de tartottam magam, már amennyire ment. Sokat beszél rólam!!! Ennél szebbet, ha akart volna se mondhatott volna Nándi. Próbáltam nyugtatni magam, és a vigyorgást elfojtani.
- Nem, nem ismerem őt. Csak ma láttam először.
- Kár! Érdekelt volna, miért ma jött.- én erre csak hümmögtem, kicsit zavarba hozott Dani. Akkor is, ha csak beszélünk róla. Nándi ezt észrevette, így másról kezdett beszélni nekem, elmesélte, hogy mi volt a suliban ma, meg ilyenek. Kétségkívül nagyon kedves volt, sokáig maradt, hozott fel nekem kaját, amit anyu csinált, meg készített nekem egy bögre teát, és mindenben segíteni akart. Ezt látva anyuék észrevehetően elgondolkodtak, nem kéne-e mégis inkább ezt a fiút választani. Csak akkor hagytak ezzel fel, mikor elmondtam, hogy már megbeszéltük, hogy nekem más tetszik, és mikor azt is közöltem, hogy azért ilyen segítőkész most, mert miatta fekszem egy helyben egész nap. Így már nekik sem jött be annyira az egész.
A legutolsó üzenetemet este tízkor kaptam, egy ismeretlen számról. Szó szerint kiugrottam a bőrömből, mert hát (na vajon miért?)... szóval hátha Danitól van. Jó, oké, de mit csináljak, ha egyszer így volt?!
És végül... Igen!