Újra az élők között, Ajándék, Sértett

Egész nap agyaltam. Rajta, természetesen. De a sok kattogástól csak még jobban felidegesítettem magam, és már teljesen a Dani-gyűlölő csoport tagja voltam. Szerintem én voltam az egyedüli tag. Sebaj. Figyelmen kívül hagytam Lilla üzeneteit, bár mindegyikben azt kérdezgette, hogy mi történt. Ezek szerint híre ment az osztályban. Biztosan mindenki azt hiszi, hogy könnyen megkapható vagyok. Már az első héten magamra vonom mindenki figyelmét. Ez szívás.



 Na jó. Legalább itt, a blogon nem fogok ilyenekről áradozni. Inkább valami pozitívról beszélek (írok!). A neten sorozatokat keresgéltem, mikor rátaláltam egy anime-re, és elkezdtem nézni. A neve K-ON!! és azonnal megnéztem belőle hat részt zsinórban. Annyira tetszik! Azt hiszem én is Yui akarok lenni. Akkor semmi dolgom nem lenne. Csak cukin beszélnék, és gitározgatnék a szobámban, a húgom pedig kiszolgálna kajával. Sajna köztem, és Aurora között kicsit több év a különbség. És én nem tudok gitározni. Csak teniszezni. Apropó, mióta ideköltöztünk nem is játszottam. Bár törött kézzel az nem olyan jó. Legalábbis azt hallottam. :D

Természetesen anyuék is észrevették a letörtségemet, de inkább kitértem a kérdések elől. Egyetlen egyre voltam hajlandó válaszolni: hogy Dani miatt van-e. Gondolom nyilvánvaló, mit válaszoltam. Legalább amiatt ne aggódjanak, hogy Lillával van valami. Lassan már nem voltam dühös Danira. Inkább lelkiismeretfurdalásom volt. De nem tettem semmit. Velem ne játsszon. Bár… nem várhatom, hogy oda jöjjön, és szerelmet valljon néhány napnyi ismeretség után. Ilyen nincs a való életben. Csak a mesékben. Viszont, azt hiszem, szükségem van néhány szerelmes-könyvre. Vagy újra kéne olvasnom az SzJG-t? Talán. De az sem igaz. Miért vagyok ilyen szerencsétlen??? Csak egy kedves fiút akarok. Dani az. Csak aggódott értem, én pedig olyan gonosz voltam vele! De most hagyjuk is ezt. Azt hiszem, lefekszem. Hatkor. Mint Reni… a végén ő is összejött Cortezzel! Remélem nekem is menni fog Danival. Csakhogy én ahhoz kevés vagyok.

Szeptember 07. Szombat

Reggel fittyet hánytam arra, hogy szombat van, és olyankor minden értelmes ember sokáig alszik, inkább a sziesztánál döntöttem, mondván, hátha akkor majd jobban alszom. Végiggondolva, alig néhány napja ismerem Danit, máris sokkal közvetlenebb vele a kapcsolatom, mint az normális lenne. Talán a kémia teszi ezt, talán tényleg összeillünk, nem is tudom. Az egész olyan fura. Mintha már ismerne. Elhozta a házit, ez rendes tőle, meg minden, de olyan váratlan volt. Brutálisan nyomul. Pedig úgy terveztem, pont ennek nem dőlök be. Kezem automatikusan a telefonomhoz kapott. Már írtam is.

Ilaria: Szia! Tudom, hogy hülye voltam veled tegnap. Bocsi. Csak, tudod, nekem ez a tempó túl gyors. Lehet, hogy rosszul gondolom, de… tetszem neked?

Üzenet a „Piszkozatok” közé került

Ilaria: Heló! Mi újság? Csak azt akarom, hogy, tudod. Sok ez nekem egyszerre. Mármint, ne érts félre, szeretek veled lenni, de nem akarok egy hét ismeretség után már járni valakivel. Vagy én értekek félre???

Üzenet a „Piszkozatok” közé került

Ilaria: Szia! Bocsi a tegnapiért. Megijedtem, hogy olyan feszültnek hallottalak. Mit érzel te irántam? Beszéljünk. Majd hívj fel. Várni fogom.

Üzenet a „Piszkozatok” közé került

Ilaria: Dani! Hagyj békén.

Üzenet a „Piszkozatok” közé került

És így ment ez legalább húsz-harminc variációig, míg rájöttem, hogy képtelen vagyok rákérdezni, mi történik. Féltem a válaszától. És ráadásul ez nem volt túl jó ötlet. Majd megbeszélem. Látni akarom közben. Tudnom kell, hogy az igazat mondja. Jó terv. Ez az én bajom, mindig csak tervezni tudok. 

Szeptember 09. Hétfő

A vasárnapomról csak annyit, hogy Danin kínlódtam. Arra jutottam, hogy nem beszélek vele. Mert nem merek... I'm super brave, guys!!! Oké. Abbahagytam.

Szóval végül, mikor hétfőn reggel halál fáradtan, az "elrontottam mindent életem szerelmével" fejemmel felkeltem, nem számítottam semmi jóra. Ma korábban elmentem a suliból, mert a kezem egész gyorsan gyógyult (nem volt vészesen rossz a helyzet), így most már csak egy vékonyabb kötést raktak rá. Csak délig kellett kibírnom. A pótolással jól álltam, esténként megcsináltam mindent. Azért reménykedtem, hogy ma nem kell felelnem, de sajnos ezt senki nem garantálta nekem. Felvettem egy vékony, baseball-mezre hasonlító háromnegyedes pulcsit (én vagyok a 6-os számú játékos rózsaszínben), és hozzá egy farmer-szoknyát, ami alá azért kötött, meleg harisnyát húztam. Utána felhúztam a lila tornacipőm, és készen is álltam. Hát, nem mondanám magam túl érdekfeszítőnek, de azért elmegy.
Apu megdicsérte a kinézetem, mikor lementem reggelizni. Ő már lent volt, anyu ma is délutános, szóval csak Aurorát viszi oviba kilencre. Jó neki.
Ettem egy kakaós csigát, és ittam hozzá kakót (csoki-nap, jeeee! :D), majd felkaptam a tegnap kikészített táskám és elraktam a tízóraim, meg a büfé-pénzem (néhány kétszázas, meg egy százas, és egy nagyon régi ötforintos). Indulhattam. Ezúttal nem akartam találkozni Bennel. Már rég nem láttam, de valahogy sejtettem, hogy majd kérdezni fog a telefonos-ügyről.
Éppen a buszon ültem, mikor jött egy SMS. Lilla volt.
Lilla: Nézz hátra! :)))
Értetlenkedtem egy ideig, de végül megtettem. És ott ült a mögöttem lévő ülésen.
- Szia! Észre sem vettelek!- mosolyogtam rá.
- Jobb is. Így viccesebb volt.- bólintott, majd azonnal megölelt, és visongva köszöntött, hogy megint megyek suliba.
- Köszi, hogy tartottad bennem a lelket, míg otthon voltam!- tettem össze a két kezem, és meghajoltam előtte. Felröhögött, és csak legyintett.
- Alap.
- Azért én hoztam neked valamit.- jelentettem ki, és a jó kezemmel előhúztam a zsebemből egy karkötőt. Az aranyláncon egy kis medál lógott, rajta " ∞ LB". Lilla csillogó szemmel vette el tőlem, szinte sírt. Érzelmesebb volt, mint én, pedig én vagyok félig olasz! Rögtön felvette, beállította a jó méretre a kis kapoccsal. Még egy ölelkezés következett.
- Nagyon-nagyon köszönöm! Nem kellett volna!- mentegetőzött szerényen és közben folyamatosan a karkötőt nézte.
- Aha. Szóval akkor ezért nézed most is folyamatosan?- kérdeztem hitetlenül, ő pedig vörös fejjel elmosolyodott.
- Oké, talán elfogadhatom.- egyezett bele és felnevettünk. Kissé hangosak voltunk, az utasok már kezdtek nem túl kedvesen nézni ránk, és beszélni rólunk, szóval inkább csendben lehuppantam mellé, és halkan beszélgettünk mindenféléről a suliig.
Angollal kezdtünk, szóval bementünk a terembe, és egymást kérdeztük ki. Nehezen ment, mert mindenki (még a másik osztályból is!) átjött, és köszönt nekem. Oké... fura ez a hírnév. Nem szoktam hozzá. És akkor... éppen engem kérdezett Lilla, mikor belépett. Dani rám sem hederített, tökéletesen beállított frizurája alól egy pillanat alatt körbenézett. Találkozott a tekintetünk, miután megtalált, de rögtön el is kapta.
- Hű, de jeges. Mi történt?- kérdezte barátnőm.
- Hagyjuk is.- válaszoltam szomorkodva.