Gipsz le!!!, Visszatekintés, Szerelem

Sziasztok!
Meghoztam a kövit! Remélem, tetszeni fog...



Az orvos szerint gyorsan gyógyul a kezem, és a lábam is már szinte teljesen jó, szóval hála az égnek nem kellett túl sok ideig bent lennem a rendelőben. Levette a gipszet a kezemről, és egy kicsivel vékonyabb anyagot rakott fel, de még ez is idegesített. Mondjuk, legalább már nem az a hülye gipsz van rajtam. Jól kezdem az évet! Ennek semmi pozitívuma nem lett, csak az, hogy Nándinak nincs baja. De én csak holmi "hős" lettem, akire két hét múlva, mire leveszik ezt a fáslit (vagy mi ez?), már nem is fognak emlékezni. Nándi nem akarta elfogadni a tényt, hogy jelenleg nekem az égvilágon semmire nincs szükségem, minden áron vissza akarta fizetni a jótettemet, hogy egálban legyünk. Már felajánlotta, hogy összehoz Imivel (???), Ronnal (?????) és Krisszel (?????????). Az elsőnél kérdőn néztem rá, a másodiknál csak eldöntöttem egyik oldalra a fejemet, és kedvesen elmosolyodtam, a harmadiknál pedig felröhögtem.
- Nándi, nyugodj meg! Nem kell csinálnod semmit nekem! És nem akarok összejönni Krisszel. Ne vedd magadra!- tettem hozzá emós osztálytársam felé fordulva, aki érdeklődve hallgatta a beszélgetésünket. Krisz csak elvigyorodott és megrázta a fejét. Hát, igen. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy minket "nem egymásnak teremtett az ég". Ezen nem volt mit titkolni.
- Ne már, Ali, valamit tennem kell! Megőrülök, tartozom neked!- látszott a szomorúság az arcán, és az, hogy bántotta, hogy nem tehet semmit, pedig akar. Hirtelen valaki más is beleszólt a beszélgetésbe.
- Hé, Nándi!- kiáltotta a terem másik végéből Dani, így felé fordultunk.- Szerintem inkább hagyd őt! Tudod, nem szereti, ha törődnek vele!- és az utolsó mondatát már felém fordulva mondta a szemembe. Elakadt a szavam, de ezzel Nándi is így volt. Nem tett semmit, csak rám nézett, és csendben várta a reakciómat. Ami jelen helyzetben a csend volt. Vagyis, pontosabban a sírás lett volna, de hogy én nem a suliban fogok sírni, az biztos!- határoztam el. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd a kellemetlen érzést elsöpörve indultam kifelé a teremből. Lilla viszont, aki végig bent volt velem, idegesen fordult az "ellenségem" felé.
- Bunkó, idióta, elkényeztetett, hülyegyerek! Már visszaadtad, sőt! Szóval mostantól hagyd őt békén, vagy...- meredt Danira, aki továbbra is egy gúnyos mosollyal állta a tekintetét.
- Vagy? Vagy mi, királylány?- röhögött fel, Lilla pedig megcsóválta a fejét, és belém karolva kimentünk a teremből.
- Mekkora egy bunkó!- szitkozódott magában morogva.- Ugye nincs baj?- kérdezte az arcomat fürkészve. Nyilvánvaló volt a válasz.
- Nos... van, de nem miattad.- mosolyogtam rá, ami nem kevés erőfeszítésembe került. Lilla csak bólintott, és mutatóujját felemelve "várj"-t intett. Elkezdett turkálni a táskájában, végül, percekkel később legnagyobb meglepetésemre egy gumicukros zacskót húzott elő belőle.
- Erre nem számítottam.- nevettem fel.
- Ha szomorú vagyok, mindig gumicukrot eszek. Ettől jobb lesz a kedvem.- bontotta ki a csomagolást, és egy piros gumimacit vett ki, majd dobott a szájába. Felém nyújtotta a zacskót, én pedig vállat vonva, miért is ne-stílusban kivettem egy zöldet.
- A piros a legjobb!- jelentette ki, nekem meg felszaladt a szemöldököm.
- A piros?! Megőrültél? Mindenki tudja, hogy a zöld!- kezdtem el vitatkozni vele. Tudtam, hogy csak azért találta ezt az egészet ki, mert nem akarta, hogy Danin agyaljak, és ezért hálás voltam, de az érzés, amit a szavai okoztak... az nem múlt el. Egyáltalán nem. Utáltam veszekedni, de legalább most láthattam, milyen igazából. Még jó, hogy nem történt semmi! Mégis, arra gondoltam, hogy talán egyébként nem lenne ilyen, csak ennyire megbántottam. De akkor sem kéne ennyire kiakadnia!
- Hidd el, bárki is jön ki most a teremből, azt fogja mondani, a piros!- állította makacsul.
- Jó, legyen!- szálltam be a játékba. A legfurább az volt az egészben, hogy nem bántott meg annyira, amennyire kellett volna, hogy bántson ez. Talán ez mégsem szerelem volt?
Ekkor nyílt az ajtó, és rájöttem, hogy mi van, ha talán... de nem. Nándi lépett ki rajta. Elkomolyodtunk.
- Minden oké?- kérdezte kedvesen.- Mármint, ne érts félre, tudom, hogy nem, de... ezt szokás ilyenkor mondani.- nem volt túl jó vicc, de próbálkozott. Körülöttem mindenki mellettem állt, és ez kedves volt. Mind próbáltak felvidítani. Ez jó érzés volt. Felnevettem.
- Köszi.- mosolyogtam rá.
- Mit?- kérdezte ő mosolyogva.
- Tudod te azt.- zártam le a témát, ez mivel jelző csengő volt, Lillával és vele mentünk vissza az osztályterembe.

Hát, ez történt, amit nem írtam le nektek. Arra is gondoltam, hogy talán azért nem írtam meg, mert nem érdekelt. Talán, nem tudom. Viszont a szerelemről egész más fogalmam van már.
Szeretni csak azt tudod, akit már jól ismersz, és aki már bizonyított akkorát a szemedben, hogy azt semennyi rossz dologgal nem tudja azt eltörölni.